Lajtha László:
VIII. szimfónia, op. 66.
Angol nyelven megjelent a következő hanglemez ismertetőjeként:
Marco Polo 8.223673, Orchestral Works Vol. 7, Symphony No. 8, Op. 66 Symphony No. 9, Op. 67, (Pécs Symphony Orchestra, Nicolás Pasquet)
„Egyike a legszebb zenei alkotásoknak, amelyek hosszú évek óta Keletről érkeztek hozzánk.” – írta a kritikus Claude Rostand Lajtha VIII. szimfóniájának 1961. május 16-i párizsi bemutatója után. (A Théâtre des Champs Elysées-ben megrendezett koncerten az Orchestre Nationalt Manuel Rosenthal vezényelte). Maurice Fleuret ugyancsak részt vett e hangversenyen, és már másnap levelet írt a magyar komponistának: „Kedves Mester! Szavakkal nem lehet kifejezni azt a lélekbe markoló érzést, amely tegnap este elszorította a közönség torkát. Miért is nem lehetett közöttünk, hogy személyesen fogadta volna a lelkes ünneplést, amely legszívesebben áttört volna minden országhatárt! Nyolcadik szimfóniája egészen zavarba ejt. Nem tudom ugyanis, mit szeressek benne leginkább, a megrázóan őszinte ihletet-e vagy a felhasznált eszközöket, amelyek között a mesterien finom és kifejező hangszerelés az egyik legjelentősebb.”
Fennmaradt a Lajtha-hagyatékban egy igen érdekes levél, amelyet Lajtha felesége írt a szerző párizsi kiadójának, Claude Leducnek nem sokkal e párizsi bemutató előtt. Lajtha „szokás szerint” éppen népzenegyűjtő úton járt, ezért felesége tájékoztatta a kiadót arról, hogy a komponista miként elemezte a művet. A levél többek között felhívja a figyelmet arra, hogy ellentétben a szimfóniák azon nagy többségével, melyek vidám vagy himnikus befejezést kapnak, ez az alkotás a világosság felől a sötétség felé halad. „Nincs happy end. Éppen ellenkezőleg. Alighogy megéreztük az öröm fényét, belezuhanunk egy könyörtelen tragédia embertelenségébe.” Igen találó összefoglalása ez a négytételes szimfóniának.
A szimfónia 1959-ben keletkezett, tehát mindössze három évvel azután, hogy a szovjet csapatok leverték az 1956-os magyar forradalmat... Ez magyarázza a különösen tragikus, sirató jellegű hangvételt. Ilyen értelemben a mű szerves folytatása az előző, Ősz alcímű VII. szimfóniának, mely ugyancsak a forradalomnak állít emléket. E történelmi szituáció ad magyarázatot arra is, miért nem lehetett ott Lajtha a párizsi bemutatón: 1948 és 1962 között a szerző nem utazhatott külföldre (egyetlen rövid utat kivéve), útlevelét ugyanis bevonta a kommunista önkény. Bár az 1961-es párizsi előadást ősbemutatónak nevezte a programfüzet, a Lajtha-irodalom szerint a valódi világpremier egy évvel korábban, 1960. május 21-én Budapesten zajlott le; a Magyar Állami Hangversenyzenekart a Lajtha-tanítvány Ferencsik János vezényelte.
Az „Allegre et léger” (vidám és könnyed) első tétel világos, pasztell színeivel és piano-pianissimo dinamikájával a legelső ütemektől rabul ejti a hallgatót. Az ütemmutató meglehetősen szokatlan: 15/8. A lüktetés aszimmetriája csak fokozza az anyagtalanság érzetét: mintha valamiféle tündérvilág felett suhannánk. Maurice Fleuret nem véletlenül emelte ki a hangszerelés finomságát: a hárfák, a cseleszta, a xilofon e varázslatos színvilág kikeverésében ugyanúgy fontos szerepet kap, mint például az osztott vonósszólamok vagy a sok-sok titokzatos vonóstremoló. A táncos lejtésű dallamot, mely a tétel meghatározó témája, elsősorban a fafúvós kar hangszerei játsszák (legelőször fagott szóló). A szokásos – fuvolákból, oboákból, klarinétokból és fagottokból álló – fafúvós csoport ezúttal piccolóval, angolkürttel, altszaxofonnal és kontrafagottal egészül ki, és így még tovább gazdagszik a paletta. Éppen a fa- (és kisebb részben a réz-) fúvósok dallamhordozó szerepe miatt feltűnő, új, friss színt hoz, amikor a szóló cselló dalol, majd a tétel legvégén az első hegedű viszi a vezető szerepet. A szinte állandóan jelenlévő surrogás-burrogás, az apró rebbenetek Mendelssohn tündérzenéire emlékeztetnek, különösen az elbűvölően megkomponált utolsó, éteri magasságokban elhaló ütemek.
A nagyon mély, sötét színekkel induló „Lent et triste” (lassú és szomorú) második tételben a levél szerint „egy felhő ereszkedik mindenre”. S bár az alaptónus itt is lágy és finom, néha-néha távoli, ijesztő zajok hallatszanak (ezeket a gazdag ütőhangszerpark és a rézfúvósok jelenítik meg), egyértelművé téve, hogy elkerülhetetlen szörnyűség közeledik. A vonóskarban a tremoló és a virtuózan kezelt, osztott szólamok vibrálása ebben a tételben inkább valami belső remegést, félelmet fejez ki. A polifonikusan szerkesztett melodikus anyag egyre mélyebb szomorúságát a tétel végén hallható szépséges hegedűdallam sem képes enyhíteni.
„Trčs agité et toujours angoissé”, vagyis nagyon izgatott és mindig szorongó a harmadik tétel, mely az első két tétel finom dinamikája és lágy színei után sokkoló fortékat, erőteljes ütőhangszeres és rézfúvós effektusokat is hoz, de a pianóban tartott részek is hátborzongatóak és teljes kilátástalanságot sugallnak. „Aggodalom és rémület”, „féktelen rohanás”, „szívettépő sikolyok” – ezekkel a szavakkal jellemzi e néha egyenesen groteszk, szörnyű lidérctáncot láttató zenét a szerző feleségének már idézett levele. A tétel végén a harangszó a véget jelenti: e valószerűtlen rémálom, e kétségbeesett menekülés után nincs visszaút, nincs megnyugvás.
Ha itt érne véget a szimfónia (s akár így is lehetne, hiszen a legtöbb Lajtha-szimfónia három tételes), már akkor is mélyen megrázó lenne. Ám a szerző komponál még egy negyedik tételt is, mely „Violent et tourmenté”, azaz heves és gyötrelmes. „Ez egy vigasztalás nélküli tragédia” – írja Lajtha felesége a levélben, és a tétel hangulatát Dante pokláéhoz hasonlítja. Az első tétel mennyországából megérkeztünk tehát a pokolba, a légies, finom pianissimótól a súlyos, fájdalmas fortissimóig. A teljes zenekaron megszólaló jajongó bevezető után először a fafúvós kar intonálja azt a dallamot, amely több variációban is visszatér a tétel folyamán. E melódia a Rákóczi-nótára emlékeztet, mely az 1703-tól 1711-ig tartó, Habsburg-ellenes, II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc szabadságharchoz kapcsolódik. Egyik változatának szövege így kezdődik: „Hej Rákóczi, Bercsényi, Magyar vitézek nemes vezéri!” Egy kevésbé ismert változat szövege többet árul el arról, hogy vajon Lajtha miért használja néhány évvel az 1956-os magyar forradalom után e szimbólum-értékű dallamot, s egyben e történelmi párhuzamot: „Jaj, régi szép magyar nép, Az ellenség téged miképp szaggat, s tép!” E gyötrődő, hangosan zokogó, a fájdalomnak szabad utat engedő, szenvedélyes dallamfolyamba két epizód ékelődik. Az elsőben – igen differenciált kíséret felett – a szóló klarinét énekel egy csodálatos melódiát, mely mintha egy másik, szép, tiszta világból hozna hírt, de inkább csak halvány emlékfoszlányt. Ez a rész igen erős kontrasztot alkot mind a tétel indításával, mind a további zenével. A második, pihentető epizód főszereplője a szóló hegedű. Ez a rész azonban sokkal több fájdalmat hordoz, mint az inkább emlékező első epizód. A tétel vége valóságos haláltánccá fokozódik.
Solymosi Tari Emőke