Solymosi Tari Emőke
LAJTHA LÁSZLÓ, A NEMZETI ÉS NEMZETKÖZI MESTER
(Az életút összefoglalása és arcképvázlat)
A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező… Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől. Máig tartó mellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be.
Gyermekkor, tanulóévek, sorsdöntő hatások
Lajtha János László 1892. június 30-án Budapesten született egy jómódú és művelt polgári család elsőszülött[1] gyermekeként. Apja, Lajtha Pál – akit fiatal korában karmesteri ambíciók fűtöttek, jól hegedült, sőt zenét is szerzett – a bicskei bőrgyár tulajdonosa volt és egy szakmai lapot is szerkesztett. Anyja, Wiesel Ida Erdélyből származott, amatőrként énekelt és zongorázott. Édesanyja révén Lajtha Erdélyt érezte igazi hazájának. Kiemelkedő tehetsége hamar megmutatkozott: „Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hat éves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni és hétéves koromból származnak az első kompozícióim.”[2] A francia zene már egészen korán felkeltette érdeklődését: „A kilencszázas évek elején nagy partitúrákat írtam Debussy-stílusban. Tizenegynéhány éves lehettem, mikor megismertem Debussyt, akit nem értettem meg, de érzékenysége mélyen meghatott.”[3] 15 évesen a Zeneakadémia zongoraelőkészítő[4] osztályába került, később Kodály Zoltánnál és Herzfeld Viktornál tanult zeneszerzést. Mivel szülei ellenezték a zenei pályát, kívánságukra a zeneakadémiai diploma mellé (1913) állam- és jogtudományi (politikai) doktorátust is szerzett (1918). Mindeközben Lipcsében (1909[5]) Bach kontrapunktikájában mélyedt el és hallgatta a Tamás-templom Bach-előadásait, Genfben pedig (1910-11) a Liszt-növendék Stavenhagennél folytatott tanulmányokat. Bartók bíztatására rendszeresen töltött hosszabb időt Párizsban (1911-13), a César Franckot eszményképének tekintő Vincent d’Indynél,[6] a Schola Cantorum egyik alapító tanáránál.[7] D’Indy erőteljesen ösztönözte a fiatal magyar mestert a régi muzsika – főként a gregorián valamint a XVI-XVIII. század akkoriban szinte teljesen elfeledett (nem csak francia) mestereinek (Palestrina, Monteverdi, a Couperin-ek, Rameau stb.) megismerésére, s közben a párizsi zenei életbe is bevezette. A francia fővárosban szerzett tudás, az ott kapott művészi élmények Lajtha egész életére meghatározóvá váltak. „Jelen voltam az utolsó nagy Debussy művek[8] és Stravinsky Sacre de Printemps-jának [sic.] a premierjén Párizsban.[9] Az ottani zenei atmoszféra mélyen megfogott, s véglegesen azok közé állított, akik megérezték, hogy a dagályos utóromantika helyett új utakat kell keresni.” A művészi hitvallás kialakításában „Debussy vezetett, akiről rögtön éreztem, hogy nem utánozható, csak példa-adó, abban, hogy a zeneiség területét, a hangzást, szonoritást elhagyni nem szabad, és mindenkinek magának kell megtalálni a saját nyelvét.”[10] Debussy mellett nem kevésbé fontos példaadó volt számára Ravel, akinek bemutatóin szintén ott lehetett: „Maurice Ravel az én értelmezésem szerint a zenei nyelvezet megújulását jelképezi. Debussy az én szememben az a lángész, aki a 20. század kezdetének zenéjét uralja. De vajon a mesterség géniusza ebben a korszakban nem Ravel volt-é?”[11]
Bár Lajthát joggal tartják a Magyarországon élt szerzők közül a leginkább „franciásnak”, e megközelítés félrevezető lehet, hiszen a saját, meglehetősen egyéni útját járta, s a francia zene csak egyike volt az őt ért fontos hatásoknak. Hogy most csak a legszembetűnőbbeket említsük, a gregorián zene, a németalföldi és itáliai reneszánsz vokálpolifónia, Johann Sebastian Bach és a Lajtha által valósággal istenített Mozart muzsikája a francia zene mellett ugyancsak meghatározó volt a szintézisre törekvő zeneszerző nyelvezetének kialakulásában. Mint Tallián Tibor rámutat, a komponista nem is „személyes vagy nemzeti motívumokat akart eltanulni a franciáktól, hanem a szabad, racionális válogatás, az eklektika módszerét.”[12]
A gyökérzet egyik legvastagabb szála kétségtelenül a magyar népzene. A népzenekutatást diákkorában kezdte meg: „1910-ben,[13] Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. /…/ Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.”[14]
Az első opuszok és frontszolgálat az I. világháborúban
Első opusza, az Egy muzsikus írásaiból című, 9 fantáziából álló zongoramű 1912-ben keletkezett és a következő évben jelent meg a Rózsavölgyi kiadónál. Ragyogóan kezdődő pályáját kettétörte az I. világháború. 1914-ben, 22 évesen, hazaszeretettől, kötelességtudattól vezérelve önként vonult a frontra. Négy éves,[15] tüzértisztként letöltött katonaságáért – melynek során kétszer megsebesült – többször is kitüntették, a vitézségi érmek azonban nem tudták visszaadni az elvesztett éveket.[16] A Zongoraszonátán (Op. 3) kívül ezekben az években nem született más kompozíció, de amennyire lehetett, Lajtha igyekezett megtartani a muzsikával való kapcsolatát: „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”[17] 1917 májusában felsorolja, mi mindennel töltekezik a harcok szüneteiben: Romain Rolland Jean Christophe-ját olvassa (amelyre Bartók hívta fel a figyelmét, mondván, Lajtha bátorsága, egyenessége, tehetsége a regényhősre emlékezteti), aztán Balzacot, Dosztojevszkijt, középkori Mária-legendákat, ó-francia és ó-olasz novellás könyveket, no meg Busoni zeneesztétikai fejtegetéseit, s közben tanulmányozza Bartók, Stravinsky, Debussy zenekari műveit, Beethoven utolsó vonósnégyeseit,[18] majd néhány hét múlva „Mozart Don Juan partitúráját” és Bach fúgáit…[19]
Az ifjú zeneszerző-tudós az I. világháború legelején ismerte meg a színinövendék Hollós Rózát, aki igen szépen játszott lanton. Házasságukat mindkét család ellenezte, így a háború után, 1919-ben titokban keltek egybe. Két fiúk született: László, aki Angliában lett világhírű rákkutató (1995-ben elhunyt), és Ábel, aki az Amerikai Egyesült Államokban él, és jelenleg is nemzetközileg elismert neurokémikus, agykutató. (Lajtha 1948-tól másfél évtizeden át csak levelezés által tudta tartani fiaival a kapcsolatot. A mindig két példányban megírt levelek[20] gazdag tárházat jelentenek a Lajtha-kutatásnak.) Hollós Róza méltó szellemi társa volt férjének, csak neki, csak érte élt, több évtizedes özvegysége alatt is, amikor mindent megtett férje elismertetéséért. 96 esztendősen (1990-ben) érte a halál.
A kibontakozás évei és a két világháború közötti kiteljesedés
Bartók Béla, aki egy ideig Lajtha zongoratanára, majd atyai jóbarátja és segítője volt, már 1920-ban ezt a sokatmondó nyilatkozatot adta róla egy angol zenetudósnak:[21] "Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk."[22] Két év múlva „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte, megjegyezvén, hogy merészen avantgard korai zongoraműveiben „az atonális iskola követőjeként mutatkozik be, s mint ilyen, talán Schönberghez áll legközelebb”.[23] Lajtha idős korában megemlíti, hogy korai zongoraműveit Schönberg adatta elő Bécsben, a Privatafführung für Neue Musik társaságban.[24] A „schönbergi úttól”azonban igen hamar eltávolodott, s már a húszas évektől jellemzővé vált rá a korábbi stílusokhoz, szerkesztésmódokhoz való visszanyúlás és a szintézis keresése.
Nemzetközi hírneve szempontjából sokat számított, hogy egy dúsgazdag amerikai mecénáshölgy, Elisabeth Sprague-Coolidge alapítványa nemcsak jelentős összeggel díjazta 1929-ben alkotott III. vonósnégyesét (Op. 11), hanem számos amerikai és európai nagyvárosban is elősegítette a mű bemutatását. Szintén a korai nagy zeneszerzői sikerek közé tartozik a II. vonóstrió (Op. 18, 1932), amelyet az ajánlás címzettje, Romain Rolland rendkívül elismerő sorokkal[25] köszönt meg.
A két világháború közötti időszakban folytatódott és kiteljesedett a párizsi művészvilággal való kapcsolata. Számos művét mutatták be nagy sikerrel, s Lajthát egyformán befogadta a muzsikus szakma és a publikum. Amikor 1932-ben megalakult a Triton, a céljául az új zene bemutatását kitűző nemzetközi társaság,[26] a bemutatkozó koncert első száma a magyar Lajtha László Coolidge-díjas III. vonósnégyese (Op. 11, 1929) volt.[27] Kiadóra is Párizsban talált: Alphonse Leduc cégére,[28] amelyhez három és fél évtizeden át hű maradt.[29] (Művei kisebb részének kiadói: a budapesti Rózsavölgyi, a bécsi Universal és a párizsi Salabert.) A Leduc családdal baráti kacsolatot tartott fenn, csakúgy, mint a kor szellemi életének számos kiválóságával: „Mondhatnám, a kor legnagyobbjaival volt találkozásom, beszélgetésem, kapcsolatom, sőt később, munkám révén Paul Valéry, T. S. Eliot, Huizinga, Madariaga, Foçillon, Thomas Mann, Florent Schmitt, Debussy egészítették ki a sort, és folytathatnám a listát Hindemith-tel, Bartókkal, Kodállyal végig Prokofjevig, aki utolsó európai útjáról az én lakásomból ment haza Oroszországba… Honegger, Milhaud… Nem is tudnám elmondani, micsoda költők, írók, festők, mennyi-mennyi nagy ember, akik mellett megállottam a helyem egyszerű embervoltommal…”[30] – emlékezett vissza Erdélyi Zsuzsannának. A sor hosszan folytatható további zeneszerzőkkel (Ravel, Roussel, Barraud, Poulenc, Ibert, Messiaen, Auric, a Párizsban élő Harsányi Tibor stb.), előadóművészekkel (Nadia Boulanger, Robert Casadesus, André Navarra stb.), zenetudósokkal (Jacques Chailley, Constantin Břailoiu, a Párizsban élő Gergely János stb.).[31]
Lajtha a kezdetektől egyformán kötődött az egyik oldalról a nyugathoz, mégpedig – az akkori Magyarországon szokatlan módon – a latinos kultúrához, főként Párizshoz, a másik oldalról pedig a kelethez, vagyis Magyarországhoz, és különösen Erdélyhez. Számára azonban ez nem jelentett kettősséget, hiszen úgy vélekedett, hogy „magyarságunkkal a latinitáshoz kötődünk”.[32] Némi büszkeséggel mondta: „Bartók /…/ engem valamilyen viszonylatban mindig latinnak nevezett.”[33] Mégis, kortársait és talán még a mai közönséget is zavarba hozta és hozza a sokfelé ágazó gyökérzet, a Lajtha-művészet eklektikája. (Magyarországon – a franciákkal ellentétben, ahol a különböző stílusok, stluselemek „racionális és kifinomult egyeztetése” hagyománynak számított – „a nemzeti stílusidentitás parancsa” miatt a Lajthát is jellemző eklektikus alkotói mód pejoratív felhangot kapott – jegyi meg Tallián Tibor.[34])
Lajtha – némi öniróniával – így jellemzi helyzetét: „Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen.”[35] A népzene a komponista számára (csakúgy, mint a XX. század elejének francia zenéje) a romantika „zsákutcájából” való kiutat jelentette: „Meg lehet újulni benne, meg lehet erősödni általa, ha nem külsőségeit, hanem belső lényegét, a humanitását éli át a komponista; ha nyelvezetében olyan szervesen és úgy épülnek be a népi elemek, hogy azáltal minden néphez szól.” Meggyőződése volt, hogy „az európai művelődés egyetlenegy és oszthatatlan”.[36] Mint ő maga is sokszor megfogalmazta, európai zenét akart írni az „új-humanizmus”[37] szellemében. Egy fiaihoz írott levelében[38] szinte meghatározta önmaga zenetörténeti helyét: „Ha van valami új abban a szerepben, amelyet a muzsika történetében vállalni szeretnék, akkor ennek jelentősége az, hogy visszavinni a sok »izmus« után a muzsikát a humanizmus területére. Nagy gesztusok, u. n. mélységek nélkül való emberi emberhez, amilyen volt a muzsika Haydn és Mozart kezeiben.” A nemzetközi érvényességű muzsika alapjának az erős nemzeti gyökereket tekintette. Azok a gondolatok, amelyeket a komponista az általa oly nagyra tartott mesterről, Debussyről mondott, egyben saját ars poeticája részeként is tekinthetők: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem is ismeri a szűk, elzárkózó, nemzetinek csúfolt gyűlölködést.”[39] Ugyanebben a rádióműsorban mondta: „aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is csak nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz –, mégis egyetemes jelentőségűt teremt.”[40]
Lajtha nemcsak nyugat és kelet között közlekedett könnyedén, hanem korok között is. Rajongott a legújabb technikáért, például elsők között szorgalmazta, hogy a népzenét annak hiteles környezetével, a hozzátartozó szokásvilággal, a táncokkal együtt hangosfilmre rögzítsék, de szívesen visszarévedt a korábbi századokba is, amint azt nemcsak kompozíciói, hanem a reneszánsz, barokk és klasszikus mesterek megismertetésére különös hangsúlyt helyező pedagógiai munkássága is tanúsítja. Az európai művészetet az ókori görögöktől kezdve egységében látta, és zeneszerzőként a különböző stílusok, stíluselemek közül szabadon válogatott. Rendkívül fogékony volt a képzőművészetek és az irodalom iránt, a hagyatékában lévő könyvek (és a bennük lévő bejegyzések) pedig arról tanúskodnak, hogy bizonyos tudományok (fizika, csillagászat stb.) iránt is szenvedélyesen érdeklődött. Kivételes műveltségű, páratlanul széleslátókörű muzsikus volt, az őt közelről ismerő Fábián László[41] szavaival: „A mélyen kulturált polihisztor és humanista típusát testesítette meg.”[42]
Lajtha kultúrdiplomáciai tevékenységének kezdete az 1920-as évek végéhez kapcsolódik. 1928-ban egy nagy figyelmet keltő, a magyarországi népies játékokról és táncokról (illetve ezek gyűjtési módszeréről) szóló előadással mutatkozott be Prágában, a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága által rendezett I. Nemzetközi Népművészeti Kongresszuson.[43] Ettől fogva évente egy-két alkalommal hosszabb időt töltött Párizsban. Néhány év múlva már a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága[44] népzene-néptánc osztályának elnökévé[45] választották. Több szakértői megbízatást is kapott: „1931-ben a Népszövetség Párisban székelő »Institut International de Coopération Intellectuelle«-jének[46] népzenei ügyekben »expert permanent-ja,[47] majd mikor Bartók egyéb dolga miatt /…/ résztvenni nem tudott, a »Lettres et Arts«[48] »expert musical«-ja[49] lettem.”[50] 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács[51] megalakításában, és a vezetőség tagja („member of the executive board”) volt egészen haláláig. Tudományszervezőként igen nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett, és ebbéli munkálkodását minden olyan időszakban folytatta, amikor erre a történelem módot adott.
Pedagógiai, múzeumi és rádiós tevékenység, igazgatói tisztségek
Lajtha a lehető leghamarabb megkezdte tudása továbbadását. Alig jött haza a frontról, 1919-ben már kinevezték a Nemzeti Zenede tanárává. Főként zeneszerzést és kamarazenét, rövidebb ideig zeneelméletet, metodikát, zeneirodalomismeretet, vonósnégyesjátékot tanított, bevezette a magyar népzene tanítását, továbbá foglalkozott az iskolai kórussal. Rendkívül sokoldalú, legendásan igényes, szigorú és következetes tanár volt. Tanítványai közé tartozott Ferencsik János, Tátrai Vilmos,[52] Starker János, Kórodi András.[53] Lajthát 1947 elején igazgatónak, a következő esztendő nyarán főigazgatónak nevezték ki a Zenede élére. 1949-ben állása megszűnt. (1951-52-ben, egyetlen tanév erejéig visszatért a intézményes tanításhoz: népzenei gyakorlatot tanított zeneakadémista növendékeknek.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban 21 évesen kezdett dolgozni, először a hangszergyűjteményt gondozta, majd – Bartók utódaként – a népzenei osztályt vezette. 1946-ban megbízták „a Magyar Néprajzi Múzeum vezetésével és munkatervének kidolgozásával”.[54] Igazgatói pozíciójától néhány hónappal később meg kellett válnia. 1947-ben megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság alelnökének.[55]
1935-től 1938-ig a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, majd 1945-től másfél éven át a Rádió zeneigazgatója[56] volt. Nemcsak a zenekar újjászervezésében és szimfonikus együttessé való kibővítésében játszott fontos szerepet, hanem egy mai szemmel nézve is igényes és kiegyensúlyozott műsorstruktúra kialakításával lerakta a hazai modern rádiós zenekultúra alapjait. Igazgatása alatt saját műveinek rádiós közvetítését megtiltotta.
Lajtha zenetudományi-zeneírói tevékenysége kilencven különböző műfajú munkát eredményezett.[57] A korai évekből kiemelkednek hangszertörténeti tanulmányai. Népzenei tárgyú munkái közül legjelentősebb a Népzenei Monográfiák öt kötete: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (1954), Széki gyűjtés (1954), Kőrispataki gyűjtés (1955), Sopronmegyei virrasztó énekek (1956), Dunántúli táncok és dallamok (1962). Minthogy Lajtha a népzene megőrzését annak eredeti, vagyis hangzó formájában tartotta leghelyesebbnek, 1937-től haláláig hatalmas energiával vett részt a Patria-lemezekként emlegetett sorozat[58] elkészítésében. Újságírói tevékenységet is folytatott: 1927-től 1933-ig a Protestáns Szemlében jelentek meg zenei tárgyú cikkei és kritikái, később a Nouvelle Revue de Hongrie-ban publikált.
Sokféle elfoglaltsága mellett Lajtha még rendszeres egyházi szolgálatot is teljesített. Presbiteri[59] megbízatást töltött be, s 1926-tól 1944-ig[60] vezette a Kálvin téri református templomban működő Goudimel-énekkart, amelyhez 1941-ben az általa alapított hangszeres együttes is csatlakozott a Szabadság téri református templomban. Az utóbbi templom alagsorában lévő 450 fős díszteremben megrendezett koncerteket is a rá jellemző alapossággal, művészi meg nem alkuvással készítette elő, és nemcsak dirigált, hanem ismeretterjesztő előadásokat is tartott, elemezte a műveket.[61] A református Lajtha felesége, Hollós Róza katolikus volt. Lajtha sohasem tett különbséget vallások között. A hit volt számára „az egyetlen, mindig megmaradó erő. Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és a Krisztusban nem csalódhatunk soha, ha megvan a hitünk. De ha elvész e hit, reánk zuhan e zűrzavaros világ minden üressége.”[62]
Az 1947-48-as londoni esztendő és a 14 éven át tartó hazai mellőzöttség
Lajtha László családjával 1947-48-ban Londonban élt egy évig, addig soha nem tapasztalt anyagi biztonságban és kényelemben. Filmzenét írt a rendező-producer Georg Hoellering felkérésére (immár másodszor dolgoztak együtt[63]), aki T. S. Eliot[64] Murder in the Cathedral[65] című (Becket Tamás vértanúságáról szóló) verses drámájából készített filmet. Az angol fővárosban kezdte el komponálni kétfelvonásos vígoperáját A kék kalapot a spanyol Salvador de Madariaga francia nyelvű szövegkönyvére. A filmzeneírásra szóló szerződés lejártakor Lajthát sokan féltették a kommunista Magyarországra való visszatéréstől, ő azonban nem hagyta magát meggyőzni, a szíve hazahúzta. Itthon nem rejtette véka alá, hogy nem szimpatizál a kommunista hatalommal, de kiterjedt nyugati kapcsolatai miatt amúgy is gyanússá vált. Tizennégy éven át hiába kérvényezte, hogy utazhasson, egyetlenegyszer kapott útlevelet, akkor is csak néhány napra, egy koppenhágai kongresszuson való részvételre.[66] Még akkor sem engedélyezték neki az utazást, amikor 1955-ben a Francia Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux Arts) halhatatlanjai közé választották.[67] Pedig Lajtha László előtt ilyen megtiszteltetés más magyar zeneszerzőt nem ért.[68] Műveit itthon alig játszották,[69] egzisztenciálisan ellehetetlenítették, hiszen nemcsak vezető állásait vesztette el, hanem gyakorlatilag mindenféle pénzkereseti forrását. Mindezen nem enyhített az 1951-ben, népzenei kutatómunkájáért kapott Kossuth-díj. Az ezzel járó pénzösszeget szétosztotta a nálánál is szegényebbeknek és megalázottabbaknak. Nem hódolt be, elveit soha nem adta fel. A megalkuvást bűnnek tekintette.[70] A legnagyobb nélkülözésben is óriási intenzitással folytatta a komponálást, sorra születtek a szimfóniák (többek között a levert 1956-os forradalom elkeseredett visszhangjaként az Op. 63-as VII.[71]), a kamarazenei alkotások, az egyházi kompozíciók. Muzsikája nem felelt meg az akkori kultúrpolitika kívánalmainak, Lajthát „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjének tartották.[72] Tamási Áronnal közös alkotásukat (A bújdosó lány, 1953) soviniszta, irredenta lázításnak minősítették és betiltották. 1958-ban írta: „az idei szezonban Magyarországon nyilvános hangversenyen egyetlen művem sem hangzott el, sőt nyáron a Károlyi kertben tartandó népszerű hangversenyeken Kodálytól kezdve vagy húsz magyar zeneszerzőtől játszanak egy-egy zenekari művet, csak éppen én vagyok az a zeneszerző, kit teljesen kihagytak, kitől nem játszanak semmit. Ennek természetesen politikai oka van, amit meg is mondottak nekem.”[73] Közben nyugaton rendszeresen felcsendültek művei, kiváló művészek előadásában, igen elismerő kritikákkal, de Lajtha a sikerekről csak a nyugati barátok leveleiből és a neki elküldött újságcikkekből értesülhetett.[74] Többször is fontolgatta a kivándorlás lehetőségét. Vonósnégyeseit, egyházi műveit, és különösen szimfóniáit (Lajtha kiemelkedő szimfóniatermése egyedül áll a XX. századi magyar zenetörténetben) a nyugati közönség nagy lelkesedéssel fogadta. Három utolsó szimfóniájának (VII-IX.) párizsi sikeréről beszámolva az egyik – éltútját és oeuvre-jét kiválóan ismerő – francia méltatója a XX. század egyik legnagyobb szimfonistájának nevezte,[75] megjegyezve, hogy a magyar mester ebben a műfajban volt egyszerre a legszemélyesebb és a leginkább nemzetközi érvényességű. Lajtha különállása a hazai (és részben külföldi) zenei irányzatoktól ebben az utolsó, „belső száműzetésben” töltött több mint egy évtizedre jellemző leginkább. Ahogyan Berlász Melinda fogalmaz, Lajtha ekkor „egy kivételes individualista alkotói jelenség, amely az elvárásoknak és kötelezettségeknek teljes ellentétét képviselte.”[76]
A Népművelési Minisztérium 1951 nyarától anyagi támogatást nyújtott egy Lajtha által irányított, állandó népzenekutató munkacsoport létrehozásához és rendszeres foglalkoztatásához. 1953-tól haláláig fiatal munkatársaival, Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal járta fáradhatatlanul a Dunántúl vidékét, s folytatta rendkívüli jelentőségű munkáját a vokális és instrumentális történeti népzene kutatásában, lejegyzésében és rendszerezésében.
Ezekben az években Franciaországgal, Nyugat-Európával csak leveleken keresztül tudott kapcsolatot tartani. Haláláig a budapesti Francia Intézet zenei tanácsadójaként működött. Nemcsak javaslatot tett a hangversenyek programjára és a művészek személyére vonatkozólag, hanem a szervezésben is részt vett. Munkájáért honoráriumot kapott; az intézet így kívánt hozzájárulni megélhetése biztosításához.[77]
Európai utazások, új remények – és a hirtelen vég
Élete végén vigaszt jelenthetett számára, hogy 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel azután, hogy a Francia Akadémia tagjává választották, végre elfoglalhatta székét, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett, találkozott családtagjaival (ekkor ismerte meg menyeit és négy unokája közül kettőt), barátaival, s a Leduc kiadóval, amely egyéves meghívást ajánlott fel neki és feleségének. Szándéka szerint csak néhány hónapra utazott haza. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, s a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel, energiával, de 1963. február 16-án – néhány nappal azután, hogy hazatért utolsó gyűjtőútjáról[78] – a második szívinfarktus hirtelen véget vetett életének.
Itthoni megbecsültségének hiányát jól szimbolizálja, hogy halála után még jó ideig csak azt örökítette meg az emléktábla a Lajtha-házon /V. kerület, Váci u. 79.[79]/, hogy ott járt I. Ferenc József egy minisztere ravatalánál.[80] Ugyanennek a táblának díszes keretébe helyezték el később a Lajthára emlékező sorokat. Legnagyobb posztumusz elismerése, hogy 2001-ben Magyar Örökség díjat[81] kapott.
Lajtha László 69 kompozíciójának adott opusz-számot, ezek közül hat elveszett,[82] egy hetedik elveszett mű opusz-számát pedig megkapta egy korai alkotás.[83] Ugyanakkor három opusz-szám több művet is jelöl.[84] A népzenei feldolgozásoknak nem adott opusz-számot, továbbá néhány műzenei alkotásának sem.[85] Számos alkotása a mai napig kiadatlan. Elsősorban instrumentális műveket alkotott, az életmű gerincének a 9 szimfónia és a 10 vonósnégyes tekinthető.
Műcsoportok:
-
színpadi művek (3 balett és 1 vígopera)
-
zenekari művek (16 mű, köztük 9 szimfónia, 5 szvit)
-
kamarazenekari művek (4 mű, köztük két sinfonietta)
-
kórusok (4 mű)
-
egyházi zene (5 mű, köztük 2 mise, Magnificat)
-
szóló vokális művek hangszeres kísérettel (3 mű, ezekből csak a Trois nocturnes kapott opusz-számot)
-
kamarazene (27 mű, köztük 10 vonósnégyes)
-
szóló hangszeres művek (7 mű zongorára, ezekből 2 opusz-szám nélküli, 1 mű fuvolára)
-
filmzene (a négyből 3 filmzenének adott opusz-számot)
-
népzenei feldolgozások (opusz-szám nélkül)
Lábjegyzetek:
| [ 1 ]: | Egy öccse volt: György, és egy húga: Anna. |
| [ 2 ]: | Lajtha László egyik „harctéri” levele menyasszonyához, Hollós Rózához, 1916. január 27. |
| [ 3 ]: |
Lajtha Erdélyi Zsuzsanna által feljegyzett szavai. Erdélyi Zsuzsanna: „Lajtha-töredékek Erdélyi Zsuzsa jegyzetkönyvéből.” Muzsika, 1972. július, 3. |
| [ 4 ]: |
Lajtha zongoratanáraként minden életrajz (és maga a mester is, például a fiainak, valószínűleg 1952-ben írt önéletrajzában) a Liszt-növendék Szendy Árpádot nevezi meg. Breuer János (Fejezetek Lajtha Lászlóról, 20.) kutatásai szerint Szendy csak magántanára lehetett Lajthának. Szendy mellett bizonyosan tanult zongorázni Budapesten Bartóktól és Genfben Stavenhagentől. |
| [ 5 ]: | Egyes források szerint 1910. |
| [ 6 ]: | Vincent d’Indy (1851-1931) a budapesti Zeneakadémia tiszteletbeli professzora volt. |
| [ 7 ]: |
A Schola Cantorumot – amely egyfajta „alternatív” főiskola volt a merevebb Conservatoire mellett – 1894-ben Charles Bordes alapította Vincent d’Indy és Alexandre Guilmant közreműködésével. 1896-tól d’Indy vette át a vezetést. |
| [ 8 ]: |
Bizonyos, hogy hallotta többek között a Le Martyre de Saint Sébastien (Szent Sebestyén vértanúsága) bemutatóját 1911-ben. Ezt magától Lajthától tudjuk, aki egy 1948-as londoni előadása végén beszél erről. Magyarul közli: Berlász Melinda. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 134. E neoklasszikus művet Lajtha nagyon fontosnak tarthatta, hiszen a zongorakivonatát és a partitúráját is megtaláljuk a hagyatékban. |
| [ 9 ]: |
Breuer János Fejezetek Lajtha Lászlóról című művének 22. oldalán utal André Petiot cikkére, amely szerint Lajtha hallotta Ravel, Dukas, Florent Schmitt és mások új műveit is. |
| [ 10 ]: | Lajtha önéletrajzának részlete, fiainak írt leveléből, 1952. április 10. |
| [ 11 ]: |
Claude Chamfray: „Laszlo Lajtha de passage a Paris.” Guide du Concert, 1962. június 22. Magyarul: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte, és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 294. |
| [ 12 ]: |
Tallián Tibor rádióműsora: Magyar képek. Lajtha László munkássága 1940-1944. Adás: 1993. október 14. |
| [ 13 ]: |
Más források szerint 1911-ben. A hagyatékban fennmaradt egy 1911. július 3. keltezésű hivatalos értesítés, mely szerint „Lajtha László zeneakadémiai hallgató úr szívességből vállalkozott arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya számára fonográf felvételeket eszközöl.” |
| [ 14 ]: | Lásd a 10. lábjegyzetet. |
| [ 15 ]: |
Lajtha 1914. augusztus 1-től november 1-ig, majd 1915. január 2-től 1918. november 20-ig teljesített katonai szolgálatot. (Ez a hagyatékban található, 1924. április 15-én kelt igazolásból tudható.) |
| [ 16 ]: |
Egy idő után Lajtha szeretett volna visszatérni a munkához. Bartók mindent megtett, hogy ebben segítségére legyen. Megpróbálta Lajthát „kikérni”, hogy katonadalok gyűjtésében a munkatársa lehessen, de nem járt sikerrel. (Idekapcsolódó dokumentum Mihalovich Ödön /1842-1829/, a Zeneakadémia igazgatójának levele, amelyben támogatja Bartók kérését, 1917. december 5.) |
| [ 17 ]: | Lásd a 10. lábjegyzetet. |
| [ 18 ]: | Lajtha levele menyasszonyának, Hollós Rózának, 1917. május 29. |
| [ 19 ]: | Lajtha levele menyasszonyának, Hollós Rózának, 1917. június 21. |
| [ 20 ]: | A levelek eredetije a Lajtha-hagyatékban található. |
| [ 21 ]: | Philip Heseltine (1894-1930), angol zeneszerző és zenetörténész. |
| [ 22 ]: |
Bartók Béla levele Philip Heseltine-nak, Angliába, 1920. november 24. Magyarul: Dille, Denijs: „Négy Bartók-levél Philip Heseltine-hoz.” Muzsika, 1965. szeptember, 1-8. Az idézet helye: 5. |
| [ 23 ]: |
Bartók értékelése a Chesterianban, 1922-ben. Bartók Béla összegyűjtött írásai I. Közreadja Szőllősy András. Budapest: Zeneműkiadó, 1966, 916. |
| [ 24 ]: |
A társaságot Arnold Schönberg alapította meg Bécsben, 1918-ban. 1920-ban itt hangzott el – az első külföldi Lajtha-bemutatóként – az Op. 2-es Contes (Mesék) című zongoraciklus (lásd: Breuer János: Fejezetek Lajtha Lászlóról, 34-35.). A mű pontos keletkezési ideje egyébként egy 2002-ben előkerült, 1971-ből, Volly Istántól származó gépirat szerint 1914/15. |
| [ 25 ]: |
Romain Rolland levele Lajtha Lászlóhoz, 1933. június 20. Franciául és Illyés Gyula magyar fordításában: Muzsika, 1966. július, 4-6. |
| [ 26 ]: |
A Triton alapítója Pierre Octave Ferroud (1900-1936), francia zeneszerző volt. A társaság tagjai közé tartozott többek között Stravinsky, Schönberg, Bartók, Ravel, Florent Schmitt, Ibert, a Francia Hatok közül Milhaud, Honegger, Poulenc, Auric, azután Messiaen, Frank Martin, Rivier, Roussel, Barraud, Harsányi Tibor, Dallapiccola, Malipiero, Petrassi, Hindemith, Prokofjev, Hacsaturján, Martinů, Mihalovici stb. |
| [ 27 ]: | Ezen az estén Lajtha műve után Prokofjev, Honegger és Roussel darabjait mutatták be. |
| [ 28 ]: |
Lajtha a Leduc Kiadóhoz írt leveleinek magyar nyelvű közreadása: Berlász Melinda: „Lajtha Lászlónak a Leduc Kiadóhoz intézett levelei I. 1943-1949; II. 1950-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1990-1991, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1992, 115-131.; Zenetudományi Dolgozatok 1992-1994, uott 1994, 161-180. Lásd még ugyanehhez Berlász Melinda rendkívül érdekes és fontos tanulmányát: „Deodatus. A Lajtha-Leduc levelezés kényszerpályája 1952-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1995-1996, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1997, 229-233. |
| [ 29 ]: |
Az első szerződést 1928-ban kötötték meg, 1948-tól a Leduc cég (Franciaország egyik legrégebbi zeneműkiadója) Lajtha állandó kiadója lett. |
| [ 30 ]: | „Lajtha-töredékek Erdélyi Zsuzsa jegyzetkönyvéből.” Muzsika, 1972. július, 5. |
| [ 31 ]: | Lajtha Lászlóné összeállított a párizsi barátokról egy listát, amely a hagyatékban található. |
| [ 32 ]: | Megnyitó beszéd Medveczky Jenő kiállításán. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 288. |
| [ 33 ]: | „Lajtha-töredékek Erdélyi Zsuzsa jegyzetkönyvéből.” Muzsika, 1972. július, 4. |
| [ 34 ]: |
Tallián Tibor rádióműsora: Magyar képek. Lajtha László munkássága 1940-1944. Adás: 1993. október 14. |
| [ 35 ]: | Lajtha egy előadásának részlete. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 14. |
| [ 36 ]: | Lajtha előadása Ralph Vaughan Williamsről. Uott 286. |
| [ 37 ]: |
Fekete Istvánnak 1960-ban írt levelében Lajtha világosan kifejti, mit jelent számára az új-humanizmus, és hogy a „visszatérés a régihez” csak „látszólagos”: „Nekünk magunknak kell megtalálnunk azt, ami a mienk és ami szép. Többször leírtam már neked ezt a szót: új-humanizmus. Itt kell valahol keresgélnünk. Persze van ebben valami látszólagos visszatérés a régihez. Ez azonban nem több annál, mintha valaki letér egy széles útról, amely mindig új tájakra vezetett, s amelyet zsenik merészsége lendített hidakon, viaduktokon keresztül hegyről hegyre, és ugyanazon az egy kis kupacon lévő erdőben bolyong ösvényről ösvényre. Valahogy meg kell találnia az új tájakra vezető utat, a réginek a folytatását. Még akkor is, ha mély szakadék választja el a két rétet, s azok közé merész, egyíves hidat kell vernie. Így kell visszanyúlni egynémely olyan eszközhöz, amelyet általában használtak előttünk is.” (A levelet közli: Berlász Melinda. „Lajtha Lászlóra emlékezünk.” Confessio, 1988/2, 82-87. Az idézet helye: 86.) |
| [ 38 ]: | 1954. december 25. |
| [ 39 ]: | Lajtha László összegyűjtött írásai I. 280. |
| [ 40 ]: | Uott 279. |
| [ 41 ]: |
Fábián László (1892-1979) zeneíró, zenekritikus, ő írta az első magyar Debussy-monográfiát. Már 1952-ben nagyobb lélegzetű tanulmányt készített Lajtha Lálszlóról: „Lajtha László művészete.” Magyar Zene, XXXIII/4. (1992. december), 335-369. |
| [ 42 ]: |
Fábián László: Lajtha László. (Portré-vázlat.) Az 1969. március 19-én a Fészek Klubban megtartott előadás gépirata. Lajtha-hagyaték. Az idézet helye: a gépirat 2. oldala. |
| [ 43 ]: |
A kongresszuson Bartók Béla is tartott előadást; egyébként ő volt az, aki szorgalmazta Lajtha kiküldetését. |
| [ 44 ]: | Commission Internationale des Arts et Traditions Populaires – CIATP |
| [ 45 ]: |
Lajtha László maga írja egy fiainak szóló levelében, hogy elnök volt. Breuer János szerint (Fejezetek Lajtha Lászlóról, 78.) titkárnak választották. A szakirodalom megegyezik abban, hogy vezető személyiség volt a szekcióban, hol elnökként, hol igazgatóként említik. |
| [ 46 ]: | Magyarul: Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézete. |
| [ 47 ]: | Magyarul: állandó szakértője. |
| [ 48 ]: | Commission des Arts et Lettres, azaz Művészeti és Irodalmi Bizottság. |
| [ 49 ]: | Magyarul: zenei szakértője. |
| [ 50 ]: | Lásd a 10. lábjegyzetet. |
| [ 51 ]: | International Folk Music Council – IFMC. |
| [ 52 ]: |
Tátrai Vilmos hegedűművész – aki (Ferencsik János karmesterhez hasonlóan) vonósnégyesével és kamarazenekarával akkor is játszott Lajthát, amikor másoknak ehhez nem volt bátorságuk – több sajtónyilatkozatában is megemlékezett tanáráról. Hegedűszó alkonyatban című könyvében is szentel neki egy fejezetet. Sajtó alá rendezte Tátrai Zsuzsanna és ifj. Tátrai Vilmos. Budapest: Klasszikus és Jazz kiadó, 2001, 210-212. |
| [ 53 ]: |
A leghíresebb „tanítványok” közé tartoznak a Bartók vonósnégyes tagjai is, de velük csak az 1960-as évek elején, a Zenede intézményén kívül foglalkozott Lajtha. (Németh Géza brácsaművész közlése, mely elhangzott „Az eltűnt szépség nyomában” című rádióműsorban.) |
| [ 54 ]: | A Magyar Nemzeti Múzeum elnökének értesítése, 1946. augusztus 24. |
| [ 55 ]: | A Magyar Néprajzi Társaságnak 1913-tól volt tagja, 1938-tól választmányi tagja. |
| [ 56 ]: |
1946. augusztus 15-én, Dr. Ortutay Gyulának írt levelében állásáról lemondott. Még ugyanabban az évben a Rádió vezetősége egy zenei tanácsot hívott életre; ennek Lajtha volt az elnöke. |
| [ 57 ]: |
Írói tevékenységének összefoglalásai: Volly István: „Lajtha László zenetudományi munkássága. Bibliográfiai összefoglalás.” Magyar Zene, 1967/1, 65-70.; Berlász Melinda: „Az írás szerepe Lajtha László életművében.” Muzsika, 1992. június, 21-26.; Berlász Melinda: „Lajtha László írásainak jegyzéke.” In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta uő. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 316-321. |
| [ 58 ]: |
A lemezeket a Patria cég préselte, a kiadó a Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum volt. Lajtha szerepéről részletesen lásd többek között: Berlász Melinda: Lajtha László. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984.; Sebő Ferenc: „Töprengés Lajtha László születésének 100. évfordulóján – sok idézettel.” Muzsika, 1992. június, 12-16. |
| [ 59 ]: | Presbiter: protestáns egyházközségi tanács világi tagja. |
| [ 60 ]: | 1949-ben újjászervezték az együtteseket, az utolsó koncert 1949. október 20-án volt. |
| [ 61 ]: |
Többek között Kálmánchey Zoltánnak az özvegynek írt 1984. VI. 4. keltezésű leveléből sok értékes információt kapunk a zenekarról és a koncertekről. Az előadott szerzők között szerepelt például: Vivaldi, Corelli, Rameau, Haydn, Mozart, Csajkovszkij, Ravel, Florent Schmitt. Az özvegynek 1969. december 12-én küldött levél (az Országos Filharmóniától, valószínűleg Fodor Lajostól) ugyancsak Lajtha Szabadság téri tevékenységéről tájékoztat. |
| [ 62 ]: |
Lajtha László: „Konfirmál a fiam.” Kálvintéri Lapok, 1937. március. A cikk gépelt szövege megtalálható a hagyatékban. |
| [ 63 ]: |
Lajtha összesen három Hoellering-filmhez írt zenét: Hortobágy (Op. 21, 1935), Gyilkosság a katedrálisban (Op. 45, 1948), Alakok és formák (Op. 48, 1949). |
| [ 64 ]: | Thomas Stearn Eliot (1888-1965), amerikai születésű, Nobel-díjas (1948) angol író. |
| [ 65 ]: |
Magyarul: Gyilkosság a székesegyházban. A Lajthával kapcsolatos irodalom a Gyilkosság a katedrálisban fordítást használja. A dráma 1935-ben íródott. |
| [ 66 ]: |
Egy népzenei kongresszuson elnökölt. Az International Folk Music Council Igazgató Bizottsága hívta meg. Lásd Lajtha levelét Henry Barraud-hoz, 1957. augusztus 19. (A levelet magyarul közreadja Berlász Melinda. Magyar Zene, 1993/1, 29.) |
| [ 67 ]: |
Lajtha köszönetképpen a Quatre hommages című (Op. 42) 1946-ban, fafúvósnégyesre írt kompozícióját küldte ki Párizsba. |
| [ 68 ]: |
Több cikkben, tanulmányban (pl. Legány Desző: „Lajtha László.” Musica Sacra, II/1, 7-9.) olvasható, hogy Lajtha Liszt Ferenc után a második magyar zeneszerző volt, aki ezt a kitüntetést megkapta. Eckhardt Mária, a Liszt Kutatóközpont vezetője arról tájékoztatott, hogy ez az állítás téves, hiszen semmilyen dokumentum nem támasztja alá, hogy Liszt a Francia Akadémia tagja lett volna. |
| [ 69 ]: |
Lajtha budapesti játszottságáról lásd: Breuer János: „Lajtha-művek Budapesten.” Muzsika, 1986. november, 33-38. Breuer János feltételezése szerint Lajthának egész életében nem volt szerzői estje Magyarországon. |
| [ 70 ]: |
Lásd Dr. Lajtha Ábel visszaemlékezését apjáról: J. Győri László (közr.): „Nem próbálta a nemzeti értékeket kihasználni. Részletek a Lajtha László születésének centenáriumán tartott sajtótájékoztatóból.” Muzsika, 1992. augusztus, 17. |
| [ 71 ]: |
Lásd az ezzel kapcsolatos nyilatkozatát. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 293. Jellemző egyébként, hogy ennek a műnek is Párizsban volt a bemutatója 1958-ban, Lehel György vezényletével. Mivel itthon ellenforradalminak minősítették (a fent említett nyilatkozat éppen emiatt született), legközelebb a rádió csak 1983-ban (tehát 25 évvel később) engedte felvenni. Erről lásd Lehel György visszamlékezését. Bieliczkyné Buzás Éva: „Számvetés Lehel György karmesterrel a Magyar Rádió és az új magyar zene évtizedeiről.” Magyar Zene XXXI/4. (1990. december), 423-444. A Lajthára vonatkozó rész: 435. |
| [ 72 ]: |
Lásd 1951-ben az I. Magyar Zenei Hét végén Szabó Ferenc véleményét. Új Zenei Szemle, 1951. december, 13. |
| [ 73 ]: | Lajtha levele fiaihoz, 1958. június 26. |
| [ 74 ]: |
A hagyatékban számos dokumentum található a külföldi bemutatókra vonatkozólag. A szerző halála után az özvegy ezeket továbbra is gyűjtötte és művek szerint rendezte. |
| [ 75 ]: |
„Laszlo Lajtha fut un des plus grands symphonistes du 20e siecle.” Ez a kijelentés a következő cikkben olvasható: Maurice Fleuret: „Dans le souvenir d’un ami de la France.” Guide de Concert, 1964. április 18. 4-5. Az idézet helye: 5. |
| [ 76 ]: |
Berlász Melinda: „Deodatus. A Lajtha-Leduc levelezés kényszerpályája 1952-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1995-1996, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1997, 229-233. Az idézet helye: 229. |
| [ 77 ]: |
Lajthának a Francia Intézetben végzett tevékenységéről többek között Németh Margittól kaptam információkat. (A személyes adatgyűjtést 2001. június 26-án végeztem.) Németh Margit az intézet 1947-es megalakulásától 20 éven át volt az intézet könyvtárosa. 1955-ben kulturális kémkedésért katonai bíróság elé állították, majd felmentették. 1997-ben megkapta a Francia Becsületrend lovagi fokozatát. Georges Diener ugyancsak ír Lajtha zenei tanácsadói munkájáról. A Francia Intézet Magyarországon 1947-1989. Francia–magyar kulturális kapcsolatok. Budapest-Párizs: Magvető Kiadó – Francia Intézet – L’Harmattan, 1990. (A Lajthára vonatkozó rész: 54-55., az illusztrációk között 130.) Az 1950-től 58-ig az Intézet élén álló Guy Turbet-Delof visszaemlékezése szerint Lajtha gyakran javasolta a koncertprogramokba Ibert, Florent Schmitt, Poulenc, Auric, Milhaud, Barraud darabjait. A legtöbb Lajtha-életrajz meg sem említi a Francia Intézetben végzett munkát. |
| [ 78 ]: |
Mint erre Erdélyi Zsuzsanna számos alkalommal felhívta a figyelmet, Lajtha legutóljára Bucsu községben gyűjtött. Az utolsó lejegyzett ének szövege mintha Lajtha küzdelmes sorsát foglalta volna össze, és mintha néhány nappal később bekövetkezett halálát jósolta volna: „Az igaz hitben végig megmaradgyunk / Noha ez földön szükség nyomorognunk / Sok gyalázatot érette szenvednünk / Aztán meghalnunk.” (Lajtha lejegyzésének facsimiléje megtalálható pl.: Muzsika, 1972. július, 2.) |
| [ 79 ]: |
Az épület különlegessége, hogy ez volt a Belváros első négyemeletes háza. Lajtha Pál (a zeneszerző apja) 1922-ben vásárolta meg, Lajtha László a családjával 1923-ban költözött oda. Itt lakott Lajtha nagynénje és annak férje (Neményi Imre kultuszminiszteri államtitkár), szintén itt élt férjével Lajtha húga, Anna. Dr. Lajtha Lászlóné ebbe a lakásba költözött haza Angliából, és egészen a közelmúltig itt gondozta a hagyatékot Dr. Lajtha Ildikó. Az adatok a Lajtha-hagyatékban talált gépiratból valók. A 2 oldalas gépirat címe: Váci utca 79/a, b, azaz Havas utca 9. A gépirat Dr. Szemenyei Klárától származik, dátum: 1992. július 6. |
| [ 80 ]: |
Lásd az előző lábjegyzetben említett gépiratot és Fodor Lajos cikkét „Nem tetszett. Emléktábla” címmel. (– rl – aláírással): Esti Hírlap, 1964. október 12. |
| [ 81 ]: |
A díj jelentőségének érzékeltetésére: ugyanebben az évben szintén posztumusz díjat kaptak: Lechner Ödön, Kandó Kálmán és József Attila. |
| [ 82 ]: |
Elvesztek: Op. 15 (hegedűverseny), Op. 28 (hegedű-zongora szonáta), Op. 30 (II. Divertissement), Op. 37 (Évasion, Fuite, Liberté zenekarra), Op. 40 (Sérénade, fúvóstrió), Op. 48 (Alakok és formák – a film zenéjének kottája elveszett, de a film a zenével együtt hozzáférhető). |
| [ 83 ]: |
Ez az elveszett mű a Vonóshatos. Később a Zongoraszonáta lett az Op. 3. |
| [ 84 ]: |
Közös opusz-számot kapott a Lysistrata balett (Op. 19) és a belőle készült szvit valamint a nyitány, a Hortobágy filmzene (Op. 21) és a belőle készült szvit, végül A négy isten ligete balett (Op. 38) és a belőle készült szvit. |
| [ 85 ]: |
Nincs opusz-száma a zongorára írt Prélude-nek (1918), a Vocalise-Étude-nek (1930), a Trois berceuses-nek (1955-57), továbbá a Kövek, várak, emberek című filmzenének (1956). Lajtha a Zongoraszonátának sem adott opusz-számot, valószínűleg azért, mert – ahogyan fiainak szóló levelében írta az 50-es évek elején – nem érezte jól sikerültnek. A szerző halála után ez a mű kapta meg a 3-as opusz-számot. |