Lajtha László

Lajtha Erdélyi Zsuzsanna által feljegyzett szavai. Erdélyi Zsuzsanna: „Lajtha-töredékek Erdélyi Zsuzsa jegyzetkönyvéből.” Muzsika, 1972. július, 3.

Lajtha zongoratanáraként minden életrajz (és maga a mester is, például a fiainak, valószínűleg 1952-ben írt önéletrajzában) a Liszt-növendék Szendy Árpádot nevezi meg. Breuer János (Fejezetek Lajtha Lászlóról, 20.) kutatásai szerint Szendy csak magántanára lehetett Lajthának. Szendy mellett bizonyosan tanult zongorázni Budapesten Bartóktól és Genfben Stavenhagentől.

A Schola Cantorumot – amely egyfajta „alternatív” főiskola volt a merevebb Conservatoire mellett – 1894-ben Charles Bordes alapította Vincent d’Indy és Alexandre Guilmant közreműködésével. 1896-tól d’Indy vette át a vezetést.

Bizonyos, hogy hallotta többek között a Le Martyre de Saint Sébastien (Szent Sebestyén vértanúsága) bemutatóját 1911-ben. Ezt magától Lajthától tudjuk, aki egy 1948-as londoni előadása végén beszél erről. Magyarul közli: Berlász Melinda. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 134. E neoklasszikus művet Lajtha nagyon fontosnak tarthatta, hiszen a zongorakivonatát és a partitúráját is megtaláljuk a hagyatékban.

Breuer János Fejezetek Lajtha Lászlóról című művének 22. oldalán utal André Petiot cikkére, amely szerint Lajtha hallotta Ravel, Dukas, Florent Schmitt és mások új műveit is.

Claude Chamfray: „Laszlo Lajtha de passage a Paris.” Guide du Concert, 1962. június 22. Magyarul: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte, és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 294.

Tallián Tibor rádióműsora: Magyar képek. Lajtha László munkássága 1940-1944. Adás: 1993. október 14.

Más források szerint 1911-ben. A hagyatékban fennmaradt egy 1911. július 3. keltezésű hivatalos értesítés, mely szerint „Lajtha László zeneakadémiai hallgató úr szívességből vállalkozott arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya számára fonográf felvételeket eszközöl.”

Lajtha 1914. augusztus 1-től november 1-ig, majd 1915. január 2-től 1918. november 20-ig teljesített katonai szolgálatot. (Ez a hagyatékban található, 1924. április 15-én kelt igazolásból tudható.)

Egy idő után Lajtha szeretett volna visszatérni a munkához. Bartók mindent megtett, hogy ebben segítségére legyen. Megpróbálta Lajthát „kikérni”, hogy katonadalok gyűjtésében a munkatársa lehessen, de nem járt sikerrel. (Idekapcsolódó dokumentum Mihalovich Ödön /1842-1829/, a Zeneakadémia igazgatójának levele, amelyben támogatja Bartók kérését, 1917. december 5.)

Bartók Béla levele Philip Heseltine-nak, Angliába, 1920. november 24. Magyarul: Dille, Denijs: „Négy Bartók-levél Philip Heseltine-hoz.” Muzsika, 1965. szeptember, 1-8. Az idézet helye: 5.

Bartók értékelése a Chesterianban, 1922-ben. Bartók Béla összegyűjtött írásai I. Közreadja Szőllősy András. Budapest: Zeneműkiadó, 1966, 916.

A társaságot Arnold Schönberg alapította meg Bécsben, 1918-ban. 1920-ban itt hangzott el – az első külföldi Lajtha-bemutatóként – az Op. 2-es Contes (Mesék) című zongoraciklus (lásd: Breuer János: Fejezetek Lajtha Lászlóról, 34-35.). A mű pontos keletkezési ideje egyébként egy 2002-ben előkerült, 1971-ből, Volly Istántól származó gépirat szerint 1914/15.

Romain Rolland levele Lajtha Lászlóhoz, 1933. június 20. Franciául és Illyés Gyula magyar fordításában: Muzsika, 1966. július, 4-6.

A Triton alapítója Pierre Octave Ferroud (1900-1936), francia zeneszerző volt. A társaság tagjai közé tartozott többek között Stravinsky, Schönberg, Bartók, Ravel, Florent Schmitt, Ibert, a Francia Hatok közül Milhaud, Honegger, Poulenc, Auric, azután Messiaen, Frank Martin, Rivier, Roussel, Barraud, Harsányi Tibor, Dallapiccola, Malipiero, Petrassi, Hindemith, Prokofjev, Hacsaturján, Martinů, Mihalovici stb.

Lajtha a Leduc Kiadóhoz írt leveleinek magyar nyelvű közreadása: Berlász Melinda: „Lajtha Lászlónak a Leduc Kiadóhoz intézett levelei I. 1943-1949; II. 1950-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1990-1991, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1992, 115-131.; Zenetudományi Dolgozatok 1992-1994, uott 1994, 161-180. Lásd még ugyanehhez Berlász Melinda rendkívül érdekes és fontos tanulmányát: „Deodatus. A Lajtha-Leduc levelezés kényszerpályája 1952-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1995-1996, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1997, 229-233.

Az első szerződést 1928-ban kötötték meg, 1948-tól a Leduc cég (Franciaország egyik legrégebbi zeneműkiadója) Lajtha állandó kiadója lett.

Tallián Tibor rádióműsora: Magyar képek. Lajtha László munkássága 1940-1944. Adás: 1993. október 14.

Fekete Istvánnak 1960-ban írt levelében Lajtha világosan kifejti, mit jelent számára az új-humanizmus, és hogy a „visszatérés a régihez” csak „látszólagos”: „Nekünk magunknak kell megtalálnunk azt, ami a mienk és ami szép. Többször leírtam már neked ezt a szót: új-humanizmus. Itt kell valahol keresgélnünk. Persze van ebben valami látszólagos visszatérés a régihez. Ez azonban nem több annál, mintha valaki letér egy széles útról, amely mindig új tájakra vezetett, s amelyet zsenik merészsége lendített hidakon, viaduktokon keresztül hegyről hegyre, és ugyanazon az egy kis kupacon lévő erdőben bolyong ösvényről ösvényre. Valahogy meg kell találnia az új tájakra vezető utat, a réginek a folytatását. Még akkor is, ha mély szakadék választja el a két rétet, s azok közé merész, egyíves hidat kell vernie. Így kell visszanyúlni egynémely olyan eszközhöz, amelyet általában használtak előttünk is.” (A levelet közli: Berlász Melinda. „Lajtha Lászlóra emlékezünk.” Confessio, 1988/2, 82-87. Az idézet helye: 86.)

Fábián László (1892-1979) zeneíró, zenekritikus, ő írta az első magyar Debussy-monográfiát. Már 1952-ben nagyobb lélegzetű tanulmányt készített Lajtha Lálszlóról: „Lajtha László művészete.” Magyar Zene, XXXIII/4. (1992. december), 335-369.

Fábián László: Lajtha László. (Portré-vázlat.) Az 1969. március 19-én a Fészek Klubban megtartott előadás gépirata. Lajtha-hagyaték. Az idézet helye: a gépirat 2. oldala.

A kongresszuson Bartók Béla is tartott előadást; egyébként ő volt az, aki szorgalmazta Lajtha kiküldetését.

Lajtha László maga írja egy fiainak szóló levelében, hogy elnök volt. Breuer János szerint (Fejezetek Lajtha Lászlóról, 78.) titkárnak választották. A szakirodalom megegyezik abban, hogy vezető személyiség volt a szekcióban, hol elnökként, hol igazgatóként említik.

Tátrai Vilmos hegedűművész – aki (Ferencsik János karmesterhez hasonlóan) vonósnégyesével és kamarazenekarával akkor is játszott Lajthát, amikor másoknak ehhez nem volt bátorságuk – több sajtónyilatkozatában is megemlékezett tanáráról. Hegedűszó alkonyatban című könyvében is szentel neki egy fejezetet. Sajtó alá rendezte Tátrai Zsuzsanna és ifj. Tátrai Vilmos. Budapest: Klasszikus és Jazz kiadó, 2001, 210-212.

A leghíresebb „tanítványok” közé tartoznak a Bartók vonósnégyes tagjai is, de velük csak az 1960-as évek elején, a Zenede intézményén kívül foglalkozott Lajtha. (Németh Géza brácsaművész közlése, mely elhangzott „Az eltűnt szépség nyomában” című rádióműsorban.)

1946. augusztus 15-én, Dr. Ortutay Gyulának írt levelében állásáról lemondott. Még ugyanabban az évben a Rádió vezetősége egy zenei tanácsot hívott életre; ennek Lajtha volt az elnöke.

Írói tevékenységének összefoglalásai: Volly István: „Lajtha László zenetudományi munkássága. Bibliográfiai összefoglalás.” Magyar Zene, 1967/1, 65-70.; Berlász Melinda: „Az írás szerepe Lajtha László életművében.” Muzsika, 1992. június, 21-26.; Berlász Melinda: „Lajtha László írásainak jegyzéke.” In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta uő. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 316-321.

A lemezeket a Patria cég préselte, a kiadó a Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum volt. Lajtha szerepéről részletesen lásd többek között: Berlász Melinda: Lajtha László. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984.; Sebő Ferenc: „Töprengés Lajtha László születésének 100. évfordulóján – sok idézettel.” Muzsika, 1992. június, 12-16.

Többek között Kálmánchey Zoltánnak az özvegynek írt 1984. VI. 4. keltezésű leveléből sok értékes információt kapunk a zenekarról és a koncertekről. Az előadott szerzők között szerepelt például: Vivaldi, Corelli, Rameau, Haydn, Mozart, Csajkovszkij, Ravel, Florent Schmitt. Az özvegynek 1969. december 12-én küldött levél (az Országos Filharmóniától, valószínűleg Fodor Lajostól) ugyancsak Lajtha Szabadság téri tevékenységéről tájékoztat.

Lajtha László: „Konfirmál a fiam.” Kálvintéri Lapok, 1937. március. A cikk gépelt szövege megtalálható a hagyatékban.

Lajtha összesen három Hoellering-filmhez írt zenét: Hortobágy (Op. 21, 1935), Gyilkosság a katedrálisban (Op. 45, 1948), Alakok és formák (Op. 48, 1949).

Magyarul: Gyilkosság a székesegyházban. A Lajthával kapcsolatos irodalom a Gyilkosság a katedrálisban fordítást használja. A dráma 1935-ben íródott.

Egy népzenei kongresszuson elnökölt. Az International Folk Music Council Igazgató Bizottsága hívta meg. Lásd Lajtha levelét Henry Barraud-hoz, 1957. augusztus 19. (A levelet magyarul közreadja Berlász Melinda. Magyar Zene, 1993/1, 29.)

Lajtha köszönetképpen a Quatre hommages című (Op. 42) 1946-ban, fafúvósnégyesre írt kompozícióját küldte ki Párizsba.

Több cikkben, tanulmányban (pl. Legány Desző: „Lajtha László.” Musica Sacra, II/1, 7-9.) olvasható, hogy Lajtha Liszt Ferenc után a második magyar zeneszerző volt, aki ezt a kitüntetést megkapta. Eckhardt Mária, a Liszt Kutatóközpont vezetője arról tájékoztatott, hogy ez az állítás téves, hiszen semmilyen dokumentum nem támasztja alá, hogy Liszt a Francia Akadémia tagja lett volna.

Lajtha budapesti játszottságáról lásd: Breuer János: „Lajtha-művek Budapesten.” Muzsika, 1986. november, 33-38. Breuer János feltételezése szerint Lajthának egész életében nem volt szerzői estje Magyarországon.

Lásd Dr. Lajtha Ábel visszaemlékezését apjáról: J. Győri László (közr.): „Nem próbálta a nemzeti értékeket kihasználni. Részletek a Lajtha László születésének centenáriumán tartott sajtótájékoztatóból.” Muzsika, 1992. augusztus, 17.

Lásd az ezzel kapcsolatos nyilatkozatát. Lajtha László összegyűjtött írásai I. 293. Jellemző egyébként, hogy ennek a műnek is Párizsban volt a bemutatója 1958-ban, Lehel György vezényletével. Mivel itthon ellenforradalminak minősítették (a fent említett nyilatkozat éppen emiatt született), legközelebb a rádió csak 1983-ban (tehát 25 évvel később) engedte felvenni. Erről lásd Lehel György visszamlékezését. Bieliczkyné Buzás Éva: „Számvetés Lehel György karmesterrel a Magyar Rádió és az új magyar zene évtizedeiről.” Magyar Zene XXXI/4. (1990. december), 423-444. A Lajthára vonatkozó rész: 435.

Lásd 1951-ben az I. Magyar Zenei Hét végén Szabó Ferenc véleményét. Új Zenei Szemle, 1951. december, 13.

A hagyatékban számos dokumentum található a külföldi bemutatókra vonatkozólag. A szerző halála után az özvegy ezeket továbbra is gyűjtötte és művek szerint rendezte.

„Laszlo Lajtha fut un des plus grands symphonistes du 20e siecle.” Ez a kijelentés a következő cikkben olvasható: Maurice Fleuret: „Dans le souvenir d’un ami de la France.” Guide de Concert, 1964. április 18. 4-5. Az idézet helye: 5.

Berlász Melinda: „Deodatus. A Lajtha-Leduc levelezés kényszerpályája 1952-1962.” In: Zenetudományi Dolgozatok 1995-1996, Budapest: MTA Zenetudományi Intézete, 1997, 229-233. Az idézet helye: 229.

Lajthának a Francia Intézetben végzett tevékenységéről többek között Németh Margittól kaptam információkat. (A személyes adatgyűjtést 2001. június 26-án végeztem.) Németh Margit az intézet 1947-es megalakulásától 20 éven át volt az intézet könyvtárosa. 1955-ben kulturális kémkedésért katonai bíróság elé állították, majd felmentették. 1997-ben megkapta a Francia Becsületrend lovagi fokozatát. Georges Diener ugyancsak ír Lajtha zenei tanácsadói munkájáról. A Francia Intézet Magyarországon 1947-1989. Francia–magyar kulturális kapcsolatok. Budapest-Párizs: Magvető Kiadó – Francia Intézet – L’Harmattan, 1990. (A Lajthára vonatkozó rész: 54-55., az illusztrációk között 130.) Az 1950-től 58-ig az Intézet élén álló Guy Turbet-Delof visszaemlékezése szerint Lajtha gyakran javasolta a koncertprogramokba Ibert, Florent Schmitt, Poulenc, Auric, Milhaud, Barraud darabjait. A legtöbb Lajtha-életrajz meg sem említi a Francia Intézetben végzett munkát.

Mint erre Erdélyi Zsuzsanna számos alkalommal felhívta a figyelmet, Lajtha legutóljára Bucsu községben gyűjtött. Az utolsó lejegyzett ének szövege mintha Lajtha küzdelmes sorsát foglalta volna össze, és mintha néhány nappal később bekövetkezett halálát jósolta volna: „Az igaz hitben végig megmaradgyunk / Noha ez földön szükség nyomorognunk / Sok gyalázatot érette szenvednünk / Aztán meghalnunk.” (Lajtha lejegyzésének facsimiléje megtalálható pl.: Muzsika, 1972. július, 2.)

Az épület különlegessége, hogy ez volt a Belváros első négyemeletes háza. Lajtha Pál (a zeneszerző apja) 1922-ben vásárolta meg, Lajtha László a családjával 1923-ban költözött oda. Itt lakott Lajtha nagynénje és annak férje (Neményi Imre kultuszminiszteri államtitkár), szintén itt élt férjével Lajtha húga, Anna. Dr. Lajtha Lászlóné ebbe a lakásba költözött haza Angliából, és egészen a közelmúltig itt gondozta a hagyatékot Dr. Lajtha Ildikó. Az adatok a Lajtha-hagyatékban talált gépiratból valók. A 2 oldalas gépirat címe: Váci utca 79/a, b, azaz Havas utca 9. A gépirat Dr. Szemenyei Klárától származik, dátum: 1992. július 6.

Lásd az előző lábjegyzetben említett gépiratot és Fodor Lajos cikkét „Nem tetszett. Emléktábla” címmel. (– rl – aláírással): Esti Hírlap, 1964. október 12.

A díj jelentőségének érzékeltetésére: ugyanebben az évben szintén posztumusz díjat kaptak: Lechner Ödön, Kandó Kálmán és József Attila.

Elvesztek: Op. 15 (hegedűverseny), Op. 28 (hegedű-zongora szonáta), Op. 30 (II. Divertissement), Op. 37 (Évasion, Fuite, Liberté zenekarra), Op. 40 (Sérénade, fúvóstrió), Op. 48 (Alakok és formák – a film zenéjének kottája elveszett, de a film a zenével együtt hozzáférhető).

Ez az elveszett mű a Vonóshatos. Később a Zongoraszonáta lett az Op. 3.

Közös opusz-számot kapott a Lysistrata balett (Op. 19) és a belőle készült szvit valamint a nyitány, a Hortobágy filmzene (Op. 21) és a belőle készült szvit, végül A négy isten ligete balett (Op. 38) és a belőle készült szvit.

Nincs opusz-száma a zongorára írt Prélude-nek (1918), a Vocalise-Étude-nek (1930), a Trois berceuses-nek (1955-57), továbbá a Kövek, várak, emberek című filmzenének (1956). Lajtha a Zongoraszonátának sem adott opusz-számot, valószínűleg azért, mert – ahogyan fiainak szóló levelében írta az 50-es évek elején – nem érezte jól sikerültnek. A szerző halála után ez a mű kapta meg a 3-as opusz-számot.