Lajtha László

Solymosi Tari Emőke

A párizsi Schola Cantorum követe

Lajtha László, a Nemzeti Zenede tanára*

Ha Lajtha Lászlóról esik szó, zeneszerzői és népzenekutatói munkásságának méltatása mellett általában elhangzik, hogy legendás pedagógus is volt, évtizedeken át tanított a Nemzeti Zenedében, s olyan kiváló muzsikusok tartották szellemi irányítójuknak, mint Ferencsik János vagy Tátrai Vilmos. Bár Lajtha 30 éves tanári és 3 éves igazgatói-főigazgatói tevékenysége immár több mint fél évszázada lezárult, e jelentős pedagógusi életút dokumentálása azóta sem történt meg. Breuer János Fejezetek Lajtha Lászlóról című, 1992-ben megjelent könyvének egy rövid fejezete átfogó képet nyújt a Zenede tanáráról, de a pontos adatok, kimutatások hiányában ebből sem mérhető le igazán, hogy milyen súllyal szerepelt a tanári hivatás Lajtha életében, és mennyire volt meghatározó az ő ebbéli tevékenysége a Nemzeti Zenede történetében. Jelen dolgozatomnak kettős célja van: egyrészt hozzájárulni az előbb feltett kérdések megválaszolásához, másrészt bemutatni, hogy Lajtha tanári tevékenységében mi volt újszerű, mi volt egyedi, milyen módon mutatkozott meg benne az a szellemiség (ide tartozik a régi zene iránti vonzalom és a César Franck iránti rajongás), amelyet ifjú korában főként a párizsi Schola Cantorum[1] vezetőjénél, Vincent d’Indynél szívott magába. Mindehhez érintenem kell az intézmény történetének néhány fontosabb momentumát is. Az előadást a Zenede jogutódja, azaz a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium könyvtárában fennmaradt, nagyrészt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kutatókönyvtárában elhelyezett dokumentumok, a Fővárosi Levéltárban őrzött irattári anyag és a szerzői hagyaték vizsgálata alapján készítettem el.     

Először célszerűnek látszik összefoglalni, hogy Lajtha különféle megbízatásai az intézményben mettől-meddig tartottak, és nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy alkalmazása milyen előzmények után szűnt meg. 1919 februárjában került a Zenede állományába, majd 25 évi tanári működés után, 1944 áprilisában, megromlott egészségi állapotára hivatkozva hosszabb szabadságot kért, azzal a kiegészítéssel, hogy ha erre nincs mód, akkor kéri nyugdíjazását.[2] A Nemzeti Zenede Egyesület meg is állapította a neki járó nyugdíj összegét.[3] Ám az 1945/46-os tanévben Lajthát már ismét a Zenede tanárai között találjuk, sőt már 1945 áprilisából maradt fenn olyan beadvány, amelyet mint rendes tanár írt alá. Ugyan a fenntartó Egyesület vagyona a háború alatt szinte teljesen elértéktelenedett, a Semmelweis utcai épületet súlyos bombakár érte, a tantermeknek csak harmada volt használható, és a hangszerek egy része is elveszett vagy tönkrement,[4] az általános újrakezdésben az akkor már több mint 100 esztendős múlttal rendelkező intézmény megpróbált talpra állni, s ebben Lajtha kiemelkedően aktív részt vállalt. Az iskola kollektívája egyhangúlag választotta meg az üzemi és végrehajtóbizottság első emberének. A háború utáni nyomor éveiben beadványok, segélykérő levelek, a legszegényebb növendékek tandíjmentességét célzó kérelmek sorát írta hivataloknak és cégeknek; szinte emberfeletti erőfeszítéseket tett az intézmény működőképességének megtartásáért. A kinevezési okmány tanúsága szerint az 1946. október 10-én hozott és a következő év január 25-én elfogadott határozat szerint igazgatónak nevezték ki. Mivel 1947/48-ban főként Londonban dolgozott, az igazgatói teendőket Hammerschlag János[5] látta el helyette, aki évtizedeken át volt legközelebbi munkatársa, így nála alkalmasabbat erre a szerepre aligha találhattak volna. Amikor 1948. július 15-én Lajthát főigazgatóvá választották, ugyanezen a napon Hammerschlag is megkapta az igazgatói kinevezést. Dr. Lajtha Ildikó, a zeneszerző jogörököse nemrégiben rendelkezésemre bocsátotta egy 1948. október 31-én kelt levél részletét, amely azért is különösen becses, mert Lajtha levelezésében a zenedei munkáról csak kevés szó esik. E néhány sor jól mutatja a két művész-tanár egymásba vetett bizalmát. Lajtha ezt írja Amerikában élő fiának, Ábelnek: „Csak a jövő héten dől el, milyen tantárgyakat, hány óraszámban és mely napokon fogok tanítani. Egyelőre a főigazgatói teendőket vettem át, órákat látogattam, ismerkedem az intézet rendjével. Hammerschlag marad igazgatónak és elvileg megosztottuk a munkaköröket. Ő fogja reprezentálni az intézetet, ő intézi [a] minisztériummal és egyéb hatóságokkal való tárgyalásokat, és ha hivatalból kell elmenni hangversenyekre vagy más hasonló helyre, ő ül a páholyban. Én a belső vezetést, a pedagógiai ellenőrzést és irányítást választottam.  Úgy látom azonban, hogy Hammerschlag itt is szívesen vállal munkát, amit én szívesen átadok néki, hiszen így kevesebb van a vállaimon. Marad azért elég.”

Két ilyen elhivatott vezetővel az élen az intézményre szebb napok is köszönthettek volna. Elvégre a legnehezebb időszakon túl voltak. Ahogyan Hammerschlag írja 1948 elején, a „[…] Zenedét a szó szoros értelmében romjaiból építettük fel újból, s a tanári karnak három éven át nehéz körülmények között önfeláldozóan teljesített munkájának eredményeképpen ma ismét 700 tanítvánnyal és 45 tagú tanári karral a magyar zenei tanintézetek élére állhattunk.”[6]

Az 1942/43-as tanévtől – Kresz Géza kezdeményezésére – a Nemzeti Zenede úgynevezett gimnáziumi előkészítő tanfolyamot tartott fenn, amely lehetőséget adott a diákoknak arra, hogy középiskolai és zenei tanulmányaikat összeegyeztethessék. 1945 áprilisában Lajtha volt az egyik, aki szorgalmazta a Zenede és a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola egyesítését, hiszen minden racionális érv emellett szólt. A következő év februárjában a minisztertanács hozzájárult a Zeneművészeti Középiskola felállításához. Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek arra, hogy a Zenede egyáltalán fennmaradjon, hiszen így a teljesen elszegényedett Egyesület által fenntartott, vagyis alapítványi intézmény tanárainak egy része állami alkalmazottá válhatott. Kresz Géza főigazgató, Lajtha elődje az intézkedéstől a Zenede újbóli felvirágzását remélte.[7] Lemondásáig egyszersmind ő volt a Gimnázium zenei igazgatója is. Hiába szabályozta a két intézmény kapcsolatát egy 1947-es rendelet, amelyben leírták, hogy éppen „a Nemzeti Zenede közhasznú pedagógiai működéséhez fűződő érdekek védelme”[8] volt a cél, hamarosan kiderült, hogy az együttműködés nem mentes a gondoktól. Az irattári anyagban hiúságtól vezérelt levelek is olvashatók az Állami Zenei Gimnázium élére 1948-ban kinevezett igazgató, Szelényi István tollából, aki felhánytorgatta, hogy egy sajtófogadáson (amelyen egyébként a két intézet feladatait ismertették) ő csak 18 percet beszélt, miközben a Zenede múltját ismertető előadás 32 percet vett igénybe.[9] A néhány hónappal későbbi jegyzőkönyv,[10] amely a Nemzeti Zenede Egyesület választmányának ülésén készült, egyértelműen fogalmaz: „[…] dr. Lajtha László főigazgató ismerteti az igazgatóságnak a minisztériumhoz intézendő memorandumot, mely foglalkozik a Nemzeti Zenede és az Állami Zenei Gimnázium viszonyával, rámutatva az állandóan felmerülő ellentétekre.” Harmat Artúr választmányi tag hozzászólása szerint „a növekvő ellentétek művészi és pedagógiai szempontból akadályozzák az intézet fejlődését.” A levéltári anyagot tanulmányozva megdöbbenve vehetjük észre, hogy a Belügyminisztérium már november 17-én, vagyis napokkal az említett ülés előtt feloszlatta  a Nemzeti Zenede Egyesületet. Az annyi nehézséget átvészelő és annyi nagyszerű művészt szárnyra bocsátó intézményt fenntartó egyesület egy rózsaszínű formanyomtatvány[11] által kivégeztetett. (1949 januárjában a Pedagógus Szakszervezet vette át a Zenedét, októberben pedig a Népművelésügyi Minisztérium kezelésébe került.[12]) Az egyesület megszűnésével Lajtha és Hammerschlag nem sokkal korábbi kinevezése is érvényét vesztette. A gimnáziumi rész államosításának célja a Zenede megmentése volt, eredménye az átszervezése lett.

A Nemzeti Zenede és a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola összevonásából a minisztérium létrehozta az Állami Zenekonzervatóriumot, amely 1949. november 1-jén kezdte meg működését.[13] Bár a Zenekonzervatóriumban továbbra is sok zenedei tanár tanított, a Zenede, mint önálló iskola történetének, s benne Lajtha tevékenységének itt vége szakadt. Mivel a Pénzügyminisztérium a zenedei nyugdíjak kifizetésére kért összeget egy 1949 végén nyújtott póthitelből törölte,[14] Lajtha a 30 évi munka után nyugdíjat sem kapott. 

Tekintettel arra, hogy az 1919-től 1944-ig, tehát az első nyugdíjazásig terjedő, épp negyedszázados időszak önmagában is kerek egész, és a szakmai munka legalábbis egy része az évkönyvekből jól nyomon követhető, ezúttal elsősorban ezzel a korszakkal szeretnék foglalkozni. Az eseménydús vezetői periódusnak egy későbbi dolgozatot szeretnék szentelni.

Az az időszak, amikor Lajtha bekapcsolódott a Zenede életébe, az intézmény egyik legvirágzóbb korszaka volt. Az iskola óriási átalakuláson ment keresztül, majd – igazolva az új irányelvek helyességét – rohamos fejlődésnek indult. Az újjászervezéséről szóló tervezetet Diósy Béla, a Párizsban is tanult és a francia kultúrával szoros kapcsolatot ápoló Haraszti Emil, valamint Kern Aurél, a Zenede ügyvivői írták meg.[15] A tanári kart átalakították, képzettségi szintjét megemelték, a diákoknak pedig kötelezővé tették az elméleti tárgyakat. A zenetanítói képesítést szétválasztották felső és középfokra. Azokat, akik a felsőfokú, tehát állami zenetanári oklevelet kívánták elnyerni, továbbra is a Zeneművészeti Főiskola tanterve és tananya szerint oktatták. Emellett munkás-zeneiskolát létesítettek (itt leginkább fúvós hangszereket lehetett tanulni), valamint Szabad Iskolát a már végzett növendékek részére. A zeneirodalom megismertetésére igen nagy súlyt helyeztek. A zeneszerzés főtanszakot – és ez lényeges Lajtha szempontjából – gyökeresen átszervezték. A tantervet „a legmodernebb európai iskolák módszerének figyelembevételével, teljesen gyakorlati alapon”[16] állapították meg. A cél nem kizárólag zeneszerzők, hanem egyúttal karmesterek és korrepetitorok magas szintű kiképzése volt. (Egy későbbi, 1932-es bíboros-prímási rendelet biztosította, hogy a zeneszerzés és az orgona szakon végzettek karnagyi és kántori állást is vállalhassanak a katolikus egyházban.) Visszatérve a 1910-es évek végi tervezethez, ez hangsúlyozta, hogy a modern művészeteket is tanítani kell, a fejlődés vonalába – úgymond – „bele kell kapcsolni a legújabb láncszemeket is.”[17] A reformerek szemében sok tekintetben a párizsi Schola Cantorumban végzett pedagógiai tevékenység volt a minta. A zenetörténeti tananyag ismertetésénél többek között ezt olvashatjuk: „Két részből álljon a zenetörténet tanítása: a technika, a műfajok elmélete, illetve azok fejlődése, kialakulása (amint azt például a Schola Cantorum-on Vincent d’Indy zeneszerzési előadásában teszi, ami nem egyéb, mint elmélet-történet), azután a zeneirodalom ismertetése, tehát folytonos bemutatások.”[18] Idetartozó apró adat, hogy a Zenede könyvtárában d’Indy többkötetes zeneszerzéstana már 1916-tól megtalálható volt. Az 1918/19-es tanévről az évkönyv ezt írja: „Ebben az esztendőben már a külföldi nagy zeneiskolák, főképp a párizsi Schola Cantorum tantervének figyelembevételével összeállított szigorú tanulmányi rend alapján tanítottunk, melynek jellemzésére ezúttal elég legyen annyi, hogy minden más hazai zeneintézetet megelőzve elsőnek vezettük be a kötelező solfège-tanítást.”[19]

Mindez cáfolatként is felfogható arra a vélekedésre, mely szerint csak Lajtha lehetett az, aki a Schola Cantorum szellemiségét a Nemzeti Zenedében meghonosította.[20] Ő inkább csak erősítette, fenntartotta azt, amit az akkor megújhodó intézmény vezetősége amúgy is követni szándékozott. 1920 februárjában a Nemzeti Zenedét miniszteri rendelettel állami kezelésbe vették, elnökigazgatójául Szendy Árpádot, Lajtha egykori zongoratanárát nevezték ki, akinek később Kern Aurél vette át a helyét. A Schola Cantorumban is oly kiemelten kezelt gregorián ének tradíciójának újraélesztésére illetve a zsoltáréneklés népszerűsítésére Egyházi Zeneiskolát és Protestáns Zeneiskolát szerveztek. 1925 őszén elindult a karének-iskola is. Addigra már meghonosították a zenetörténeti hangversenyeket: 1922 és 1927 között hat ilyen koncertre került sor, amelyek fogadtatása rendkívül pozitív volt mind a szakemberek, mind a közönség körében.[21] Többek között Willaert, Palestrina, Lassus, Banchieri, Monteverdi, Schütz, Rameau bizonyos művei itt hangzottak el először (nemegyszer a Schola Cantorum által kiadott kottát és Vincent d’Indy continuo-kidolgozásást használták), sőt, gamelán zenét, ókori görög dallamokat, trubadúrénekeket is előadtak. A Zenede mondhatta magáénak Magyarországon az első olyan operabemutatót, amelyben csak növendékek szerepeltek. A fiatal Lajtha tehát tanári munkája első éveiben nemcsak egy jól működő, fejlődő, eredményes intézmény alkalmazásában állt, hanem egyben olyan szellemi közegben dolgozott, amelyet magával rokonnak érezhetett. Aktivitásával szinte berobbant az intézménybe; még a kottatárat is az ő útmutatásával rendszerezték. 

Az iratanyagból elég rosszízű történet bontakozik ki arról, hogy a Zenede csillogásának a Zeneakadémia első embere, Hubay Jenő – aki mellesleg maga is zenedei növendék volt – nem örült túlzottan. A dokumentumok szerint része volt abban, hogy a Zenedét az állam visszaadta az egyesület kezelésébe, annak ellenére, hogy a tanári kar testületileg könyörgött Klebelsberg Kunó miniszterhez, ne tegye meg ezt a „végzetes”-nek nevezett lépést. Államérvényes bizonyítványt csak állami iskola adhatott. Ugyan ki akar tanulni ott, ahol ugyanolyan magas a követelmény, mint a másik iskolában, csak éppen nem lehet ugyanolyan bizonyítványt kapni? A növendékek száma csökkent, a Zenede vezetői  pedig tucatszámra írták a beadványokat a bizonyítványok ügyében, ismételgetve, hogy az ország legelső, legrégibb, legnagyobb zenei tanintézete elismeri a (három és fél évtizeddel később alakult) Zeneakadémia fensőbbségét, és nem veszélyezteti annak privilégiumait. Volt olyan memorandum,[22] amelyben 16 oldalon keresztül sorakoztak az érvek. A helyzet csak sokára rendeződött, úgy-ahogy. A kérdésben Lajtha is többször felszólalt.      

Lajtha tanár úr – aki 1918-ban szerzett állam- és jogtudományi doktorátusának köszönhetően az évkönyvekben mindig Dr. Lajtha Lászlóként szerepel – az első években zeneszerzést, hangszerelést és partitúraolvasást, kamarazenét és karéneket tanított. Később – ezeket részben megtartva – következett a zeneelmélet, zeneesztétika, a magyar zene elmélete, magyar népzene, vonósnégyes, metodika, és zeneirodalomismeret.

1. Lajtha László által tanított tantárgyak a Nemzeti Zenedében, 1919–1944[23]

1/a  Az egyes tantárgyak tanításának ideje:

1/b  Az egyes tanévekben tanított tantárgyak száma:

Az 1/a táblázatából leolvasható, hogy az egyes tárgyakat mely tanévekben oktatta, az 1/b táblázat pedig azt mutatja meg, hogy kezdetben három-négy tárgyat, az 1927/28-as tanévből kezdve pedig már jellemzően hat-hetet tanított egyszerre.[24] Ennyi tantárgyhoz meglehetősen nagy óraszám szükségeltetett. Egy kézzel írt lista szerint – amelyen ugyan nincsen dátum, de a tanári névsorból következtethetően az 1943/44-es tanévről készült – Lajtha neve mellett összesen 84 hallgató és heti 17 tanóra van feltüntetve. Ha pusztán mennyiségi tényezőről lenne szó, ezek a számok már akkor is azt mutatnák, hogy a mester idejének, energiájának, szellemi kapacitásának jelentős részét foglalta le a zenedei munka.

Lajtha tehát hosszabb-rövidebb ideig összesen 11 tantárgyat oktatott. Azt hogy pontosan kik és mikor jártak hozzá, az évkönyvekből csak a zeneszerzés tárgy esetében lehet megállapítani. Az alábbi listát (2/a) 25 esztendő kimutatásai alapján állítottam össze. A 125 névből sok az ismerős, például a ma Arányi előnévvel ismert Aschner György, Fajth Tibor, Ferencsik János, Fráter Gedeon, Keleti Márton, Kertész Ottó, Kórodi András, Róna Frigyes, Soltész Lajos, Vasadi Balogh Lajos és még sorolhatnánk. 

2. Lajtha tanítványai és tanártársai a zeneszerzés szakon, 1919–1944 

2/a  Lajtha zeneszerzés-tanítványai, 1919–1944 (125 fő):

Rövidítések: ak. = akadémiai évfolyam; elők. = előkészítő; kim. = kimaradt;[25] k. sz. t. = katonai szolgálatot teljesített; n.v. = nem vizsgázott; p. t. = pótvizsgát tehet

Andrássy Gyula ak. elők. (1929/30)

Aschner György II. ak. (1943/44)

Baitz Elemér ak. elők. (1923/24)

Balla Zsuzsanna II. elők. (1940/41)

Bartakovics László II. elők. (1938/39, p. t. és 1940/41, n. v.), I. ak. (1939/40, n. v.) 

Beck László I–II. elők. (1941/42–1942/43)

Behár György II. ak. (1942/43)

Bélaváry Mihály II. ak. (1943/44)

Benedek Zoltán I. ak. (1922/23)

Berger Tibor Ervin I. elők. (1941/42)

Bertha István I–II. ak. (1936/37–1937/38)

Bingerth Iván I. elők. (1939/40)

Bodor Lujza I–IV. ak. (1924/25–1927/28)

Bogdanovics Vera ak. elők. (1931/32), I. ak. (1932/33 és1934/35), II. ak. (1935/36)

Bornemisza Mihály ak. elők. (31/32), I–IV. ak. (1932/33–1935/36)

Bretz Márton ak. elők. (1927/28)

Buchmann Nándor I. ak. (1922/23, kim.)

Calligáris Ferencz III. ak. (1922/23)

Csáky Nándor I–II. elők. (1939/40–1940/41), I–III. ak. (1941/42–43/44)

Dégen Rezső ak. elők. (1925/26)

Déry Pál I–II. elők. (1941/42–1942/43)

Deutsch István ak. elők. (1925/26), I. ak. (26/27) II. ak. 1927/28 és 28/29), III. ak.(1929/30)

Deutsch Lenke I–IV. ak. (1923/24–1926/27)

Fajth Tibor / Dr. Fajth Tibor ak. elők. (1929/30), III–IV. ak. (1932/33–1933/34)

Faragó József ak. elők. (1927/28), I–IV. ak (1928/29–1931/32)

Farbinger István I–II. elők. (1939/40–1940/41), I. ak. (1941/42 és 1942/43)

Fehér Adorján ak. elők. (1929/30)

Fejes Ferenc I. elők. (1941/42), ? (1942/43, k. sz. t.)

Ferencsik János I. ak. (1922/23)

Fischer Frigyes IV. ak. (1939/40

Forbáth Lujza ak. elők. (1927/28)

Fráter Gedeon I–IV. ak (1936/37–1939/40)

Friedmann Ferenc ak. elők. (1929/30), I–III. ak. (1930/31–1932/33)

Frigyes Andor II. ak. (1942/43)

Fukasz Jenő I–II. ak. (1920/21? –1921/22)

Gál Ernő ak. elők. (1933/34), I. ak. (1934/35)

Gáspár László II. elők. (1938/39), I-III ak. (1939/40–1941/42), ? (1942/43, k. sz. t.)

Grossman Richard ak. elők. (1927/28)

Grosz Róbert II. elők. (1942/43)

Grovald Ernő ak. elők. (1927/28), I–II. ak. (1928/29–1929/30)

Gubicza Klára ak. elők. (1927/28), I. ak. (1928/29)

Guttmann Arthur I. elők. (1941/42)

Gyermelyi Ferenc IV. ak. (1933/34)

Haasz Dénes I–II. ak. (1941/42–1942/43)

Dr. Halmy Ferenc I. ak. (1939/40)

Dr. Hansen Jánosné II. ak. (1943/44)

Hazslinszky Tibor / Dr. Hazslinszky Tibor ak. elők. (1931/32 és 1933/34), I. ak. (1932/33, kim. és 1934/35), II. ak. (1935/36)

Heisler Ferenc ak. elők. (1933/34), I–III. ak. (1934/35–1936/37)

Herczog György / Dr. Herzog György II–IV. ak. (1929/30–1931/32)

Hetyei / Hetyey Gábor ak. elők. (1933/34), I. ak . (1934/35 és 1936/37), II. ak. (1935/36, p. t.),

? (1937/38, n.v.)

Isoz István ak. elők. (1927/28), I–IV. ak. (1928/29–1931/32)

Ivanics Gyula I. ak. (1921/22)

Jeney András I. ak. (1922/23)

Jovancsevics Péter ak. elők (1935/36)

K. Nagyolaszi Anna I. elők. (1937/38)

Kálmánchey Zoltán I. ak. (1941/42), II. ak. (1942/43, k.sz.t.)

Karly Gyula / Dr. Karly Gyula ak. elők. (1923/24), I–IV. ak. (1924/25–1927/28)

Keleti Márton I. ak. (1922/23)

Kemény Endre II. elők. (1942/43)

Kenderessy Béla ak. elők. (1929/30), I. ak. (1930/31)

Kenessey Jenő ak. elők. (1923/24)

Kertész Ottó I. elők. (1941/42)

Kiss György I. ak. (1924/25)

Klein Tibor ak. elők. (1933/34), I–III. ak. (1934/35–1936/37)

Kórodi András II–III. ak. (1942/43–1943/44)

Kovács Sándor II. elők. (1940/41), I–II. ak. (1941/42–1942/43)

Kramer Miklós I–II. elők. (1941/42–1942/43)

Krausz Tivadar ak. elők. (1929/30)

Kubinyi Sándorné / Dr. Kubinyi Sándorné II. elők. (1938/39), I–IV. ak (1939/40–1942/43)

Lázár László / Dr. Lázár László I-II. elők. (1937/38–1938/39), I–II.ak.(1939/40–1940/41)

Lénárt György ak. elők. (1929/30)

Liebner János I-II. ak. (1941/42–1942/43)

Lukács Gábor II. ak. (1933/34)

Lutter Béla ak. elők. (1925/26)

Markóczy Miklós I. ak. (1922/23)

Mayer János György I. elők. (1941/42)

Mészáros János I. ak. (1922/23 és 1923/24)

Michl József I. elők. (1941/42, k. sz. t.)

Móczár Gyula ak. elők. (1923/24), I–IV. ak (1924/25–1927/28)

Montag Vilmos II–IV. ak. (1937/38–1939/40)

Mózes Ilona ak. elők (1935-36), I. ak. (1936/37)

Ifj. Müller Antal ak. elők. (1923/24)

Nagy László I. ak. (1922/23)

Nagy Ödön I. ak. (1921/22)

Nagy Sándor ak. elők. (1923/24)

Nagy Sándor ak. elők. (1933/34), I–III. ak. (1934/35–1936/37)

Papp Román I. ak. (1926/27)

Pécsi István ak. elők. (1935/36), I–IV. ak. (1936/37–1939/40)

Pogány Mária ak. elők. (1925/26), I. ak. (1926/27), IV. ak. (1927/28)

Polgár Tibor I. ak. (1922/23)

Pollák János ak. elők. (1929/30)

Ponyetzky Antal ak. elők. (1929/30), I–II. ak. (1930/31–1931/32)

Rákosi / Rákosy Géza ak. elők. (1929/30), I-IV. ak. (1930/31–1933/34)

Róna Frigyes II. ak. (1943/44)

Rosenfeld Pál I. ak. (1920/21?), II. ak. (1921/22), III. ak. (1922/23 és 23/24), IV. ak.(1924/25)

Róth László II. elők. (1940/41), I. ak. (1941/42), II. ak. (1943/44)

Rőmer Géza ak. elők. (1929/30), I. ak. 1930/31)

Ruszinkó Nándor II. ak. (1943/44)

S. Braun Pál I. ak. (1928/29)

Sachs Imre ak. elők. (1925/26), I–III. ak. (1926/27–1928/29)

Schirger Géza I. ak. (1922/23)

Schmiedek Oszkár III. ak. (1943/44)

Schréter Kálmán ak. elők. (1933/34), I–IV. ak. (1934/35–1937/38)

Schultz Zoltán II. ak. (1942/43, k. sz. t.)

Schwartz Ervin III. ak. (1942/43)

Dr. Soltész Lajos II. ak. (1942/43, n. v. és 1943/44, k. sz. t.)

Sugár Jenő I. ak. (1926/27)

Szántó György Antal II. ak. (1943/44)

Székelyhidi Andor I. ak. (1936/37, kim.) II. elők. (1940/41), I. ak. (1941/42 és 1942/43, n. v.)

Szemere György I–II. elők. (1939/40–1940/41), I. ak. (1941/42 és 1942/43), II. ak. (1943/44)

Szomoru Árpád Ernő I-II. elők. (1941/42–1942/43)

Szőke Márta I. elők. (1941/42)

Szőnyi Péter II. elők. (1942/43, k. sz. t.)

Tarnóczi Tamás II. elők (1940/41)

Tóth János ak. elők. (1931/32), I–II. ak. (19262/27–1927/28)

Tóth Zoltán I–IV.ak. (1936/37–1939/40)

Vasadi Balogh Lajos II. elők. (1938/39), I–IV. ak. (1939/40–1942/43)

Virány László I. ak.  (1922/23)

Waller István ak. elők. (1933/34), I–IV. ak. (1934/35–1937/38)

Weltner István II. elők. (1942/43)

Ifj. Wiesenberger Antal I. ak. (1928/29)

Winkler Lajos I. ak. (1922/23 és 1923/24)

Wohl László ak. elők. (1933/34)

Wolf István ak. elők. (1925/26)

Wollner Béla II. ak. (1943/44, k. sz. t.)

2/b  Lajtha zeneszerzés-tanártársai, 1919–1944:  

A 2/b táblázat azt mutatja be, hogy mikor ki volt Lajtha tanártársa a zeneszerzés szakon a most közelebbről vizsgált időszakban. Viski János, Lisznyai Szabó Gábor és Szervánszky Endre csak néhány évig dolgozott vele, viszont a már korábban is említett Hammerschlag János és Lajtha között különlegesen mély szellemi-művészi kapcsolat alakult ki a közösen eltöltött évtizedek alatt. A két kolléga már zeneakadémiai tanulmányait is egyidőben végezte. Hammerschlag 1919 szeptemberében, vagyis Lajthánál bő fél évvel később került a Zenedébe, és több azonos tárgyat tanítottak, például zeneszerzést és kamarazenét. Az orgonaművészként és karnagyként, jelesül a Motett és Madrigál Társulat vezetőjeként igen elismert Hammerschlag, akinek nevéhez magas színvonalú zenetörténet-kurzusok valamint számos középkori, reneszánsz és barokk kompozíció magyarországi bemutatása fűződik, a legteljesebb összhangban dolgozott együtt Lajthával. Metódusuk zenetörténeti megalapozottsága, a régi stílusokhoz, a régi hangszerekhez való vonzódásuk is azonos volt. Több növendék hol egyiküknél, hol másikuknál végezte a zeneszerzést. Hammerschlagot 1943. január 1-jén kényszernyugdíjazták, ám az 1945/46-os tanévben állását visszakapta, és Lajtha helyett, majd a főigazgató Lajtha mellett igazgatóként is működött.

A zeneszerzés után (25 tanév) a második legfontosabb, és leghosszabb időn át tanított tantárgya Lajthának a kamarazene volt (23 tanév). Az évkönyvekben nem találunk arra vonatkozó névsort, hogy ki mindenki járt hozzá Zenedében, a tananyag sincs föltüntetve, ám a hangversenyek illetve úgynevezett előadási gyakorlatok programja sokat elárul. Az alábbi kimutatást az 1919-től 1944-ig terjedő koncertprogramok alapján készítettem. A legcélravezetőbbnek az tűnt, hogy a kigyűjtött körülbelül 80 produkciót a zeneszerzők születési sorrendjében rendezzem el, mivel így azonnal látszik, hogy egy-egy zenetörténeti stílus milyen arányban van jelen. Ezen belül a szereplések időrendben sorakoznak, így hamar lemérhető, hogy egy-egy szerző mely időszakban és hányszor fordult elő.

Lajtha László betanításában elhangzott művek a Nemzeti Zenede hangversenyein, 1919–1944[26]

A zeneszerzők születési sorrendjében, ezen belül a hangversenyek időrendjében[27]

Corelli:

• Triószonáta (a műsorlap szerint: „Sonata da Chiesa”), e-moll (2 vl, pf, vlc), 1928. november 29.

Telemann:

• Tafelmusik 1733-ból; triószonáta (a műsorlap szerint: „Quartett”) (fl, vl, pf, vlc), f-moll, 1927. november 25.
• Concerto (?), E-dúr (pf, vl, vlc), 1929. november 29.

Händel:

• Szonáta fuvolára és zongorára (?), 1921. január 31.
• Triószonáta (a műsorlap szerint: „Quartett”) (?),  I–IV. tétel (2 vl, pf, vlc), 1930. január 24.
• Triószonáta (a műsorlap szerint: „Kamaraquartett”), A-dúr (2 fl, pf, vlc), 1930. április 4.

J. S. Bach:

• A lélek száll és Jézus őrzi. Ária a 127. kantátából.
• Légy boldog szép mátkapár. Ária a 210. (lakodalmi) kantátából, 1922. január 26. (A műsorlap szerint a kamarazene tanára: Hammerschlag János és Dr. Lajtha László. Valószínűbb, hogy a két kantáta-részletet Hammerschlag tanította be.)
• V. brandenburgi verseny, 1925. május 3. 

Johann Friedrich Fasch (1688-1758):

• Zongoranégyes kánon formában, I. és III. tétel (pf, vl, vla, vlc), 1930. május 9.

Gluck:

• Szonáta (a műsorlap szerint: „Zongoranégyes”), g-moll (2 vl, pf, vlc), 1930. február 28. 

J. Haydn:

• Trió, G-dúr (2 hg, gr, zg), 1932. december 21.

Boccherini:

• Kis táncok (9 tagú vonóskar), 1941. január 24.

Mozart:

• Két menüett, Három német tánc, Öt kontratánc (kamaraegyüttes, 19 előadó), 1920. április 30.
• Zongoranégyes (?), I. tétel, 1926. február 21.
• Klarinétötös, A-dúr, III–IV. tétel, 1928. február 24.
• Divertimento, E-dúr (?) (2 cl, fg), 1928. április 21.
• Klarinéthármas, Esz-dúr, I. tétel, 1928. december 21.
• Kvintett, Esz-dúr (pf, ob, cl, cor, fg), 1930. május 9.
• Klarinétötös, A-dúr, 1931. január 27., Mozart születésének 175. évfordulójára
• Klarinéthármas, Esz-dúr, I–II. tétel, 1936. november 22.
• Zongoranégyes, Esz-dúr, I. tétel, 1936. december 18. 
• Zongoranégyes, Esz-dúr, I. tétel, 1939. november 21.
• Vonósötös, g-moll, 1942. ferbuár 13.

Beethoven:

• Zongoraötös, Esz-dúr, II-III. tétel (pf, ob, cl, fg, cor), 1926. november 26.
• Zongorahármas, B-dúr, Op. 11 (pf, cl, vlc), 1922. január 26. (A műsorlap szerint a kamarazene tanára: Hammerschlag János és Dr. Lajtha László. A három előadó más esetben nem szerepel Lajtha növendékeként, tehát valószínű, hogy a betanító tanár inkább Hammerschlag.)
• Skót dalok (5 dal) (2 énekes + pf, vl, vlc), 1920. január 7.
• Szextett (2 cor, 2 vl, vla, vlc), 1941. március 14.

Csermák Antal:

• A fenyegető veszély vagy a Haza szeretete vonóshangszerekre és fortepianóra. (A nemes magyaroknak ajánlva Verseghen, 1809-ben), 1927. január 27.    (A Nemzeti Zenede könyvtárának 4494. számú és a Nemzeti Múzeum könyvtárának 675. Ms Mus. kézirata alapján összeállította: dr. Lajtha László.)

Hummel:

• Szeptett, I. tétel (pf, fl, ob, cor, vla, vlc, cb), 1927. március 23.

Weber:

• Trió, g-moll (pf, fl, vlc), 1927. február 5.
• Zongoranégyes, I-IV. tétel, 1934. november 23.
• Trió, E-dúr (pf, fl, vlc), 1942. február 13.

Schubert:

• Oktett, F-dúr (cl, fg, cor, 2 vl, vla, vlc, cb), 1920. április 30.
• 23. zsoltár, 1921. június 14.   
• Szonatina hegedűre és zongorára, g-moll, 1928. május 24., Schubert-emlékünnep
• Notturno, Esz-dúr (zongorahármas), 1928. május 24., Schubert-emlékünnep
• Fantázia 4 kézre, 1928. május 24., Schubert-emlékünnep
• Kvintett, A-dúr („Pisztáng-ötös”), IV. (variációs) tétel, 1928. november 16.

Mendelssohn:

• Zongoranégyes, c-moll, 1937. március 5.

Schumann:

• Zongoraötös, 1935. február 8.

C. Franck:

• Zongoraötös, f-moll, 1920. január 7.
• Zongorahármas, Op. 2, 1920. április 30.
• Zongorahármas, h-moll, II–III. tétel, 1925. március 15.
• Zongoraötös, I. tétel, 1929. december 13.
• Zongoraötös, I. tétel, 1930. január 24.
• Zongorahármas (?), 1934. január 26.

Brahms:

• Szonáta hegedűre és zongorára, A-dúr, I. tétel, 1926. január 31.
• Zongoraötös, f-moll, 1930. május 9.
• Zongoranégyes, g-moll, 1931. november 20.
• Trió (a-moll?) (pf, cl, vlc), 1932. március 4.
• Zongoranégyes, c-moll, 1933. május 19.
• Zongorahármas (?) (pf, vl, vlc), II. és IV. tétel, 1933. december 15.
• Zongoraötös, f-moll, 1935. december 20.
• Zongoraötös, f-moll, I. tétel, 1940. március 14.

Saint-Saëns:

• Szeptett, Menuet, Gavotte et Finale, 1926. december 17.
• Szeptett, Menuet, Gavotte et Finale (?) (a műsorlap szerint: „II., III. és IV. tétel”), 1927. november 11.
• Szeptett, 1940. január 26.

D’Indy:

• Szvit régi stílusban Op. 24. (I. Prélude II. Entrée III. Sarabande, IV. Menuet, V. Ronde Française) (2 fl, tr, 2 vl, vla, vlc), 1920. január 7.
• Zongoranégyes Op. 7, 1921. január 31.
• Mária-Magdolna. Kantáta, 1921. június 14.
• Zongoranégyes, a-moll, 1930. december 19.
• Trió Op. 29 (pf, cl, vlc), 1931. május 2.
• Zongoranégyes, 1936. március 13.
• Szvit régi stílusban Op. 24, 1942. február 13.

Ernest Chausson (1855-1899):

• Koncert hegedűre és zongorára vonósnégyes kísérettel, III–IV. tétel, 1927. december 21.

Aggházy Károly (1855-1918):  

• Zongoraötös, g-moll, 1921. január 31.

Mahler:

• III. szimfónia. (Fleischer Antal vezényletével. A karokat betanította: Dr. Lajtha László.) 1921. december 16.
• III. szimfónia. (Fleischer Antal vezényletével. A karokat betanította: Dr. Lajtha László.) 1922. január 19.

Debussy:

• Szonáta gordonkára és zongorára, 1920. január 7.
• En blanc et noir, III. és I. tétel (2 pf), 1920. április 30. 

Gabriel Pierné (1863-1937):

• A Gyermekek Keresztes Háborúja, 1922. április 18. (Zenés legenda négy részben. Szövegét írta: Schwob Marcel, fordította Eckhardt Sándor.

I. Útrakelés.  II. Erdőn, mezőn.  III. A tenger.  IV. A megváltó a viharban.

Magyar nyelvű bemutató. 300 tagú háromszólamú gyermekkar, 200 tagú nyolcszólamú vegyeskar, 100 tagú zenekar: 4 fuvola, 3 oboa és angolkürt, 3 klarinét és basszusklarinét, 3 fagott és kontrafagott, 8 kürt, 6 trombita, 5 harsona, tuba, 4 hárfa, 2 pár üstdob, nagydob, réztányér, kis dob, háromszög, tam-tam, cseleszta, orgona és vonósok. A karének tanára: Dr. Lajtha László. A zenekari gyakorlat tanára: Fleischer Antal, a gyermekkar tanárai: Kesztler Lőrinc dr., Pikéthy Tibor, Sauerwald Géza, Zalánfy Aladár. Az orgonán Sugár Viktor játszik. Karigazgató Noseda Károly. Az első fúvó, hárfa és gordon szólamokat az intézet tanárai játsszák.)

Jean Roger-Ducasse (1873-1954):

• Zongoranégyes, g-moll, 1922. január 26. (A műsorlap szerint a kamarazene tanára: Hammerschlag János és Dr. Lajtha László. Valószínű, hogy Lajtha tanította be a darabot, hiszen többen az előadó növendékek közül az ő tanítványai voltak.)  

Anna Lambrechts Vos (1876-1932, holland):

• Szonáta hegedűre és zongorára, fisz-moll, Finale, 1928. május 11.

Dohnányi:

• Szerenád Op. 10 (vl, vla, vlc), 1922. január 26. (A műsorlap szerint a kamarazene tanára: Hammerschlag János és Dr. Lajtha László. Valószínű, hogy Lajtha tanította be a darabot, hiszen a csellista, Spitzer Tamás az ő növendéke volt. )
• Zongoraötös, c-moll, 1929. január 18. 
• Zongoraötös, c-moll, III. és I. tétel, 1936. május 22.

Amint a listából kitűnik, Lajtha növendékei leggyakrabban Mozart műveit játszották, ami nem is csoda, hiszen számos forrásból tudjuk, hogy ő volt a legnagyobb mester Lajtha szemében. A második helyre Brahms került, ami részben nyilván annak köszönhető, hogy 1933-ban volt születésének 100. évfordulója. A harmadik és negyedik leggyakrabban előadott szerző Vincent d’Indy és César Franck (igaz, ez utóbbival azonos számban játszották Lajtha növendékei az 1928-ban szintén évfordulós Schubert kompozícióit.) A Schola Cantorum, amelyet 1896-tól d’Indy vezetett, César Franck szellemi hagyatékát volt hivatott megőrizni és továbbadni. Lajtha César Franck iránti rajongásáról Fábián László, a zenedei kolléga szem- és fültanúként emlékezik meg, mondván: Lajtha Franckban „Bach legkiválóbb újabbkori örökösét látta, s kamarazeneművei Franck kései műveinek […] szellemiségét és polifon írásmódját elevenítik fel. […] ő volt az egyetlen neves magyar zeneszerző, aki Franck zenéjéből indult ki, s a nagy francia mester hazai […] kultuszának alapjait megvetette. Baráti körben, a zenedei órákon s a tanári szobában is hosszasan szeretett Franckról elbeszélgetni. Lankadatlanul magasztalta nagyságát s nem győzte hallgatóságát eléggé arra serkenteni, hogy Bach mellett Franck műveibe is mélyebben behatoljon.  […]”[28]

Akárcsak d’Indy, szintén César Franck-tanítvány volt a listán szereplő Ernest Chausson és Gabriel Pierné is. Ez utóbbitól  A gyermekek keresztes háborúja című, akkor igen sikeres, amúgy történelmi eseményeken alapuló zenés legenda előadása hatalmas vállalkozás lehetett, hiszen összesen 600 tagú ének- és zenekar adta elő 1922-ben, a Vigadóban, magyar nyelvű bemutatóként.  Lajtha itt a karének tanáraként szerepel. A teljesség kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy Debussy, akiről Lajtha azt vallotta, hogy ő volt „az a lángész, aki a 20. század kezdetének zenéjét uralja”[29] ha  csak rövid ideig is, de szintén César Franck-tanítvány volt, mindenképpen kapcsolódik tehát ehhez a  körhöz. Csupán annak alapján, hogy egy zeneszerző mely mesterek műveit tanította a kamarazene-óráin, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, ám jelen esetben ezek az adatok látványosan bizonyítják Lajtha kötődését egy olyan zeneszerzői csoporthoz, amely a magyar zenetörténetírásban talán túlságosan elhanyagolódott.       

Szimbolikus jelentőségű, hogy az egykori mester, Vincent d’Indy Szvit régi stílusban című, fúvósokra és vonósokra írt műve kétszer is elhangzott, mégpedig nem akármilyen alkalmakkor: a vizsgált 25 esztendőben 1920. január 7-én volt az első olyan hangverseny, amelyen Lajtha növendékei játszottak, 1942. február 13-án pedig az utolsó.

A Szvit régi stílusban továbbvezet minket a párizsi Schola Cantorum egyik legfontosabb célkitűzéséhez, a régi stílusok felfedeztetéséhez. A lista elején olyan barokk műveket láthatunk, amelyek előadása akkoriban (az 1920-as években illetve 1930-ban) korántsem volt általános: például Corelli, Telemann, Händel triószonátái. A Bach-kortárs Johann Friedrich Fasch kompozíciója ma is kuriózumnak számítana. Nemcsak a „mit” érdekes, hanem a „hogyan” is. Johann Sebastian Bach V. brandenburgi versenyét Lajtha – legalábbis a zenekar létszámában – a historikus elvekhez közelítve adatta elő 1925. május 3-án, a kísérő együttesben három hegedűvel, két mélyhegedűvel és három gordonkával. A zenetörténeti megközelítésre és  felfedező hajlamra ad példát a virtuóz hegedűjátékáról és verbunkos muzsikájáról híres Csermák Antal 1809-es A fenyegető veszély vagy a Haza szeretete című művének előadása is (1927. január 27.). A kottát a Nemzeti Zenede és a Nemzeti Múzeum kéziratai alapján maga Lajtha állított össze. A kortárs kompozíciók is hangsúlyosan jelennek meg, hiszen annak számítanak d’Indy, Pierné, Roger-Ducasse, a holland Anna Lambrechts Vos és Dohnányi művei, és a hangversenyek idejében csak pár évvel korábban hunyt el Aggházi, Mahler és Debussy. A zeneszerző Lajtha saját műveit nem tanította be a növendékeinek, amin jellemét ismerve cseppet sem csodálkozhatunk. (Amikor a Rádió zeneigazgatója volt, egyenesen megtiltotta, hogy zenéjét sugározzák.) Ha kompozíciói nem is szólaltak meg a zenedei hangversenyeken, az évkönyvek rendszeresen és büszkén számoltak be arról, hogy milyen Lajtha-műveket mutattak be itthon és külföldön.     

            A hangversenyműsorokból szerencsére tudomást szerezhetünk Lajtha kamarazene-növendékeinek egy részéről. Mint ismeretes, a két leghíresebb a csellista Magyar Gábor és a hegedűs Reisz, vagyis Tátrai Vilmos lett – mindkettő egy-egy világszerte ismert vonósnégyes tagjaként. A növendékek közül néhányan később Lajtha zenedei kollégái voltak, így például a fuvolista Meisel Gusztáv, a klarinétos Váczi Gyula vagy az oboista Schwáb Nándor. A hegedűművész Kemény Endre, aki már nem a Zenedében, hanem a Bartók Szakiskolában kezdett tanítani, 39 évig volt kamarazene-tanár, és úgy érzi, Lajtha utódaként tevékenykedett. 

Arra vonatkozólag, hogy Lajtha mit tartott fontosnak egy-egy kompozíció betanításában, szerencsére a visszaemlékezőktől, akik persze nem feltétlenül voltak zenedei növendékek, elég sok információnk van. Jómagam is több ilyen interjút készítettem, például Tátrai Vilmossal, Antal Líviával, Hara Lászlóval, Kálmánchey Zoltánnal, Németh Gézával, Kemény Endrével, akik mind Lajtha irányításával tanulhattak be műveket, részben az ő műveit. Mivel a visszaemlékezések megjelennek egy kötetben a közeljövőben (valamint néhány interjú részben vagy egészben a PARLANDO-ban is olvasható lesz), most inkább egy igen értékes levélből idézek, már csak azért is, mert ez rávilágít egy olyan területre, amely nem hagyható ki, ha Lajtha kamarazene-tanításáról esik szó, bármennyire is leszűkítjük vizsgálódásunkat a Nemzeti Zenedére. A Szabadság téri Református Egyház kamarazenekara néven működött együttesről van szó, amelynek tagságát a Nemzeti Zenede növendékei, valamint zeneakadémiai hallgatók és hivatásos muzsikusok alkották. A zenekart 1941-ben, Lajtha kezdeményezésére egy tanítványa, Kálmánchey Zoltán[30] szervezte meg. A programban itt is gyakran szerepelt olasz és francia barokk (Vivaldi, Corelli, Rameau) és francia kortárs (Ravel, Florent Schmitt) muzsika. Kálmánchey így emlékezett vissza a zenekarra és mesterére: „A zenekar tagjai semmiféle anyagi juttatásban nem részesültek, kizárólag azért játszottak, hogy Lajtha László csodálatos zenei vezetése alatt muzsikálhassanak. Lajtha keze alatt valóban rendkívüli élmény volt a muzsikálás. Gyakran változtatott dinamikát, vagy a szokásostól eltérő vonásnemeket az egyes darabokban, ezáltal rendkívüli finomságokat és újszerű hanghatásokat érve el. Tökéletes technikai és zenei megoldásokat követelt, és így, nyugodtan mondhatom, hogy a kamarazenekar abban az időben a legkiválóbb volt hazánkban. A hangversenyeken ismertette az egyes számokat, – ez akkor még teljesen újszerű és szokatlan volt. Nem évszámokat és életrajzokat mondott, hanem a mű zenei mondanivalóját, formai összefüggéseit világította meg.”[31]

A dinamikai árnyaltságot, a hangszín- és érzelemgazdagságra való törekvést a legtöbb visszaemlékező kiemeli. Ami pedig a műismertetéseket, hangverseny-bevezetőket illeti, Lajtha a Zenedében is gyakran segítette ily módon a darabok megértését. Az úgynevezett Szabad Iskolában, 1921/22 telén előadássorozatot tartott a következő címmel: A zene Wagner Richard óta. 1941 novemberében és decemberében  Mozart halálának 150. évfordulója alkalmából három koncertből álló sorozatot rendeztek (Kósa György és Szervánszky Péter adta elő Mozart hegedű-zongoraszonátáit), 1943 áprilisában Debussy-, majd novemberben Beethoven-estre került sor; mindegyik előtt Lajtha mondott bevezetőt.[32] Testhezálló feladatot jelenthetett számára, amikor a Liszt Ferenc Ifjúsági Kör az 1929-es újjáalakuláskor (Hammerschlaggal együtt) tanárelnökének választotta. Az önképző kör tagjai ugyancsak tartottak zenetörténeti előadásokat. 1929/30-ban a program tartalmazott Bach-estet, francia impresszionista estet, romantikus estet, Goldmark-estet.  A kör már jóval korábban is aktívan működött, az 1921/22-es tanévben nem kevesebb, mint 17 ülése volt, néha egyetlen hónap leforgása alatt három is. Minden alkalommal elhangzott egy előadás (ezt hol tanár, hol diák tartotta), majd a növendékek a szóban forgó műveket elő is adták zongorán. Az önképző kör tagjai gyakran kapcsolódtak az intézmény egy-egy nagyobb hangversenyéhez; így került terítékre Mahler III. szimfóniája, vagy Pierné A gyermekek keresztes háborúja című műve.  Sokszor volt szó egy-egy hangszer történetéről, szerkezetéről, és különlegességekre is sor került, például amikor (1922 áprilisában) a görög mitológia zenei elemeiről volt szó. A régi zene iránti vonzalmat mutatja, hogy az egyik diák, Molnár Jenő Antal (aki a kör diák-elnöke is volt abban a tanévben) 1922 novemberében Palestrináról és Bachról szóló dolgozatát olvasta fel, mielőtt a két nagymester művei megszólaltak, és még ugyanebben a tanévben (1922/23) Scarlatti zongoraszonátáiról is volt szó. 1922 májusában Haraszti Emil igazgató a modern zenéről beszélt, majd Mahler, Debussy, Richard Strausss, Dohnányi és Bartók-művek csendültek fel. Két évre rá két alkalmat is szenteltek ugyanennek a témának, akkor például Kodály, Bartók, Weiner és Dohnányi darabjait játszották; az előadástartással pedig történetesen Lajtha egyik zeneszerző-növendéke, Rosenfeld Pál jeleskedett. (Ő egyébként számos, egyéb tárgyú előadást is tartott, sőt az 1923/24-es tanévben őt választották meg az ifjúsági kör diák-elnökének.) Pályázatot is hirdettek, és hogy itt is jelen volt Lajtha és a Schola Cantorum szelleme, aligha kell bizonygatni. Íme a zeneszerzés szakosoknak kiírt kötelező anyag a) pontja: „Régi tánc-suite imitációs stílusban, Bach és Couperin mintájára”. A jutalmat nyert zeneszerző-növendékek közül négyen Lajthához, ketten Hammerschlaghoz jártak.         

A zeneszerző-népzenekutató Lajthának még arra is jutott energiája, hogy rész vegyen az iskola szervezeti életében. Szinte mindvégig ott találjuk a Nemzeti Zenede Egyesület választmányában, a tanári kar kiküldöttei között, általában Hammerschlaggal együtt, aki ebben is partnere volt. Lajtha 1931 januárjában felszólalt például az új szolgálati szabályzat ellen, amely a tanári állások biztonságát veszélyeztette, továbbá azért, hogy a tanárvizsgáló bizottságokban továbbra is jelen lehessenek a Zenede képviselői.[33] A következő évben meggyőzte a tanárokat arról, hogy inkább vállaljanak díjtalanul túlórákat, ha ezzel elérhetik, hogy senkit ne bocsássanak el, illetve senkinek ne csökkentsék  a fizetését, ami ugyancsak fenyegetett az általános recesszió idején.[34] Az értekezletekről készült jegyzőkönyvekből számos példát lehetne még sorolni arra, hogyan állt ki kollégái és általában az iskola érdekeiért.  

A Lajtha-irodalomban találunk olyan vélekedést, hogy az 1919-ben 27 éves, a frontról éppen hazatért és a szülei akarata ellenére házasodni készülő ifjú komponistának anyagi okokból kellett tanításra adnia a fejét. Ha ez az indok szerepet is játszott, kizárólagos vagy meghatározó nem lehetett, hiszen Lajtha e munkát három évtizeden át végezte, akkor is, amikor erre anyagilag nem volt feltétlenül szüksége. Lajtha László a Zenedének, mint láttuk, nem egyszerűen egy kiváló tanára, hanem valóságos oszlopa volt. A fennmaradt dokumentumok azt igazolják, hogy számára a pedagógiai tevékenység és a Zenede egyik vezéralakjának nem kevés áldozatot kívánó szerepe éppúgy szívből jövő hivatást jelentett, mint a zeneszerzés, a népzenekutatás vagy a nemzetközi tudományszervezés. A hazai zenepedagógiában kivételes helyet foglalt el a párizsi Schola Cantorum tradíciójának továbbadásában; oktatóként ugyanazokat a művészi elveket követte, melyek alkotói munkásságát is irányították.

(A tanulmány – két részletben - megjelent a Parlando zenepedagógiai folyóirat 2007/4 és 2007/5 számában.) 

Lábjegyzetek: