Lajtha László:
IX. szimfónia, Op. 67.
Angol nyelven megjelent a következő hanglemez ismertetőjeként:
Marco Polo 8.223673, Orchestral Works Vol. 7, Symphony No. 8, Op. 66 Symphony No. 9, Op. 67
(Pécs Symphony Orchestra, Nicolás Pasquet)
„A hazája által végigélt fájdalmas megpróbáltatásokat idéző VII. és VIII. szimfónia 1957 óta nagy siker Párizsban. De igazából utolsó üzenete, a halála után két és fél hónappal, 1963. május 2-án a Théâtre Champs-Elysées-ben bemutatott IX. szimfónia döbbentett rá bennünket, hogy Lajtha László egyike volt a XX. század legnagyobb szimfóniaszerzőinek.” – írta a már fentebb is idézett Maurice Fleuret. A hatalmas sikerű világpremieren Louis Soltesz dirigálta a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarát. Lajtha utolsó szimfóniájának magyarországi bemutatója 1964. április 6-án volt Ferencsik János vezényletével, aki ezúttal is a Filharmonikusok élén állt. (Érdekességképpen még egy bemutatót említhetünk: 1978. május 28-án egyfelvonásos balettet táncoltak a IX. szimfóniára a budapesti Erkel Színházban. A hat szólótáncost és tánckart igénylő koreográfiát Eck Imre készítette.)
A IX. szimfóniáról sokszor megírták, hogy a „halál árnyékában” keletkezett, holott Lajtha Lászlót 71 esztendősen hirtelen ragadta el a halál: szívinfarktus végzett vele néhány másodperc alatt. Éppenséggel tele volt tervekkel, hiszen végre újra utazhatott, és 1962-ben valóságos diadalutat tett Nyugat-Európában, ahol mindenfelé ünnepelték népzenetudósként, zeneszerzőként és karmesterként egyaránt. Nem is szándékozott hosszabb időt Budapesten tölteni, mivel eleget akart tenni az újabb meghívásoknak. Lajtha nem készült a halálra, alkotóereje teljében távozott az élők sorából. Az 1961-ben keletkezett IX. szimfónia kétségtelenül komor alaphangulatban indul, és végig visszhangzik benne a tragikus XX. századi magyar történelem, ám mégis inkább az életigenlés és valamiféle vallásos felülemelkedettség jellemzi.
Tételrendje a Lajtha-szimfóniák esetében a legjellemzőbb: gyors – lassú – gyors. Az előadási utasítás nélküli, de metronómszámmal jelölt (negyed=92) első tétel zokogásszerűen feltörő, szívbemarkolóan fájdalmas dallammal indul a teljes zenekaron, majd furcsa, rezignált rész következik, melynek kísértetiességét nagyrészt az ütőhangszerek adják. Először a vonóskar, majd az altszaxofon, végül a basszusklarinét intonál egy-egy hosszabb imbolygó, magányosságot és félénkségét sugárzó dallamot, és még néhány rövidebb szóló erejéig továbbra is a fafúvóké marad a vezető szerep. Mintha csata után, halottak között mennénk végig egy kiégett, letarolt területen. Deklamatív, népiesen improvizatív brácsaszóló szólaltatja meg a lélek bánatos hangját, majd újra elemi erővel tör fel a tételt indító siratódallam, melyen erősen érezhető a Lajtha számára oly fontos magyar népzene hatása. Mindeközben háromszor is felcsendül egy harci hevületet idéző ritmikus anyag, majd hatalmas polifón fokozás következik, hogy ez azután átadja a helyét egy áhítatos, gregoriánra emlékeztető melódiának. Ez a tiszta, szép dallam azonban hirtelen megszakad: a tételt ütésszerűen, szárazon megszólaló pregnáns ritmikájú anyag zárja.
A második, Lento (lassú) tétel mintha két világban játszódna egyidejűleg. Az egyik világ a földöntúli szépség és tisztaság világa, valahol az időn és téren kívül. Lajtha e sajátos álomvilág megteremtéséhez felhasználja híres hangszerelő technikája minden varázslatát. A különleges, villódzó háttér megjelenítésében a hárfák, a cseleszta, a xilofon, az üstdob és a nagydob kap kiemelt szerepet. A dallamot először mélyebb fekvésű fafúvós szólók intonálják (fagott, angolkürt, altszaxofon), melyhez a vonóskar játszik ellenpontot. Aztán, akár valami gyönyörű virág kelyhe, úgy bomlik ki teljes pompájában egy hosszabb melódia a szóló fuvolán, a vonósok sejtelmes glissando kíséretével. Ebbe az idillikus világba azonban állandóan betüremkedik egy másik: ez durva és ijesztő, gonosz és szorongást keltő. Ez a földi világ, a realitás, a háborúk és a zsarnokság szörnyű valósága. (Lajthára egyébként jellemző volt, hogy egy belső világ megteremtésével védekezett a külső világ feldolgozhatatlan élményei ellen; erről maga is nyilatkozott.) E két ellentétes zenei anyag váltakozik tehát a tétel folyamán.
Akárcsak az első két tétel, a harmadik „Vite”, azaz gyors tétel is az ütőhangszerekkel indul. A pergődob már a legelső pillanattól tizenhatodokban mozog, majd ezt a gyors, perpetuum mobile jellegű lüktetést átadja a vonósoknak. Ez az iramló, szűnni nem akaró tizenhatodmenet határozza meg a tétel ritmikai karakterét. Először csak a fuvolákon, majd a zenekar egyre nagyobb csoportjainak bekapcsolásával újra és újra megszólal egy olyan anyag, mely felrakásában a középkori párhuzamos orgánumokra emlékeztet, s a gótikus katedrálisok égbetörő íveit, hatalmas tereit idézi fel. A tétel csúcspontjaként a vonóskaron himnikus szárnyalású hálaének szól. Mintha a szerző magához akarná ölelni az egész világot (és itt persze lehetetlen nem gondolni Beethoven IX. szimfóniájának zárótételére), mintha köszönetet akarna mondani a teremtőnek mindenért, szenvedésért és boldogságért egyaránt... A finálé tematikusan is rokon a sokkal drámaibb és sötétebb nyitótétellel, s ez nemcsak a mű belső kohézióját erősíti, hanem pozitív üzenetét is nyilvánvalóvá teszi. Extatikusan felfokozott, stretta-hatású coda zárja Lajtha László IX. szimfóniáját.
Solymosi Tari Emőke