Lajtha László:
IV. szimfónia, „A tavasz”, Op. 52, 1951
Ha létezne a Lajtha-műveknek toplistája, a IV. szimfónia bizonyosan az élbolyban lenne, hiszen már első hallásra is meghódítja a hallgató szívét. Annak ellenére, hogy a mű keletkezésének idején, az ’50-es évek elején volt Magyarország történelmének egyik legsötétebb korszaka, és maga Lajtha is vezető pozícióitól megfosztva, útlevél nélkül, mellőzöttségben, állandó egzisztenciális bizonytalanságban és szorongásban élt, ez az opus csupa életöröm, boldogság, szellemesség, könnyedség. A szerző számára a művészet, a zene a vészterhes realitásból való menekülés lehetőségét nyújtotta ebben az esetben is.
A Lajtha-szimfóniákra jellemzően ez is három tételes, a két szélső gyorstétel (Allegro molto és Vivace) egy Allegretto tempójelzésű, merengő hangulatú, szomorkás, mégis finoman táncos lejtésű középtételt zár közre. Az ötletekben rendkívül gazdag zenei anyag sok magyar, illetve magyaros dallamot tartalmaz, a hangszerelés áttetsző, levegős, ismét mutatva Lajtha kivételes orkesztráló tudását, mely a legnemesebb európai hagyományokon nyugszik. Lajthát leggyakrabban úgy szokták jellemezni, mint aki a legmagasabb művészi fokon ötvözte a magyar népzenét és az európai, elsősorban latin szellemű műzenét. Ez a megállapítás persze sok művére egyáltalán nem illik, de a IV. szimfónia esetében igen találó. Egyik legszebb példa erre az első tételt záró lírai hegedűszólós rész. A szimfónia tételei közül kétségkívül leginkább a harmadikra illik az alcím: „A tavasz”. Ez a zárótétel szinte megállás nélküli, sodró erejű körtánc, telve túláradó életörömmel, jellegzetes 6/8-os metrummal. Ráadásul a tételbe egyfajta strettát, azaz szakaszos gyorsulást épített be Lajtha, így a tétel vége egy már fokozhatatlan táncos forgatagot idéz elénk. A mű szerkesztési érdekessége, hogy a nyitó- és zárótétel között tematikus rokonság is fölfedezhető.
Tanulságos felidézni, hogy a szovjet eszméktől vezérelt, kommunista kulturális vezetés milyen elítélően fogadta ezt sziporkázóan ötletes, rendkívüli mesterségbeli tudással megírt remekművet. 1951-ben, az I. Magyar Zenei Hét végén Szabó Ferenc zeneszerző a következőképpen nyilatkozott a Lajthától meghallgatott új művekről: „A Zenei Hét egyik kamarazenei műsorán is előadott üde és friss, magyarhangú VII. vonósnégyesét mindnyájan őszinte örömmel üdvözöltük, mint döntő fordulatot Lajtha zeneszerzői munkásságában a magyar népzene, a realizmus felé, mint komoly lépést a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus szellemével való szakítás útján. […] IV. szimfóniája azonban […] nyugodtan továbbfolytatja a zenélésnek azt a nemkívánatos formáját, azt a szélsőségesen szubjektív szellemét, amelyről […] azt hittük, […] végleg felszámolódott Lajtha értékes és jelentős alkotóművészetéből.”
A tavaszi életigenlést, boldogságot árasztó szimfónia ellenpárja az 1956-os magyar forradalomra emlékező, kétségbeesett hangú VII., eredetileg „Õsz” alcímet viselő szimfónia, amely 1957-ben született.
A IV. szimfóniát, mint oly sok más Lajtha-művet, elsőként a szerző kiváló tanítványa, Ferencsik János vezényelte Budapesten, a Filharmonikusok élén, 1951. október 15-én. Hamarosan műsorra tűzték Párizsban, Frankfurtban, Hamburgban is.
Solymosi Tari Emőke
A műismertetés az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:
Marco Polo 8.223671
Orchestral Works Vol. 5
Symphony No. 4 “Spring” Op. 52, Suite No. 2, Op. 38, Symphony No. 3, Op. 45
(Pécs Symphony Orchestra, Nicolás Pasquet)
Részletek a műből a következő CD-ről:
 |
Hungaroton HCD 31452 (1991) Symphony No.4 "Le printemps" • Symphony No.9 • Sinfonitetta Előadja a Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel Ferencsik János |