Lajtha László:
III. vonóstrió („Erdélyi esték”), Op. 41, 1945
Az I., „Sérénade” alcímű vonóstrióval összevetve zeneileg egészen más forrásból táplálkozik, és más indíttatásból fakad az 1945-ben keletkezett III. vonóstrió, amely a beszédes „Erdélyi esték” alcímet kapta. Lajtha vonóstriói közül egyébként csak az 1932-es keltezésű, Romain Rolland-nak ajánlott és megküldött II., Op. 18, nem visel programra utaló alcímet.) Ha az Op. 9-es I. vonóstrió egy korszak lezárásakor addig ismeretlen zeneszerzői hang és zenei nyelv megtalálásának hírnöke volt, akkor legfiatalabb műfaj-testvére, a műjegyzék 41. opusa az újabb alkotói periódus, a „szimfónia-korszak” (1945–1962) kezdetén, a típus összegzését jelenti. Lajtha László kora fiatalságától büszke volt anyai ágon székely származására. Ősei iránti tiszteletből másodszülött fiának az Ábel keresztnevet adta. A családi emlékek mellett az erdélyi kapcsolatok elmélyítésére és további inspirációként szolgáltak az 1911-től rendszeresen folytatott népzenei gyűjtőutak, amelyek az erdélyi tájakkal és emberekkel való találkozások felejthetetlen élményével ajándékozták meg. Lajtha számos, feleségéhez és barátaihoz intézett levelében számolt be e gyűjtőutak alkalmával szerzett benyomásairól. A kiváló magyar zenetudóshoz, Szabolcsi Bencéhez 1947 decemberében Londonban keltezett leveléből pedig egyenesen a honvágy hangja csendül ki az erdélyi havasokon megtelepedő köd után: „…Mert, ahogy most kinézek az ablakon ebbe kékes-szürkés londoni ködbe, hiába, ez mégsem az otthoni köd. Erdélyben még a köd is más. Másak a fák, másak az emberek. – Bár az emberekről itt csak jót mondhatok.” Ugyancsak a zenetudós-barát Szabolcsi írt bevezetőt a két évvel korábbi „Erdélyi esték” partitúrájába: „…négy, finoman megrajzolt, hangnemileg összefüggő tételből áll, melyek az évszakok változását festik le a régi Székelyföld hegyein és mezőin.”
A négytételes szerkezet itt tehát a négy évszaknak való megfeleltetésből adódik. A konkrét programtól függetlenül azonban, a korai kamarakompozíciók jellemző változó tételszámok után, Lajtha végül egyébként is megállapodott a műfaj klasszikus hagyományait követő négytételes nagyforma mellett. A „Szerenád”-hoz hasonlóan az egyes tételeknek most is zsánerekre utaló, alternatív magyarázó címeket ad. „Tavaszi este vagy kora hold és kökörcsines hegyi rétek” – kezdődik az első tétel. „Nyári este vagy a Végtelen melankóliája” – ekképp a második. „Őszi este vagy árnyak és csupasz fák” – a harmadik tétel felirata. Végül: „Téli este vagy szánút a ködben”. Ugyancsak a „Szerenád”-dal közös vonás, hogy itt is valamennyi tétel esti-éjszakai hangulatot idéz. Míg a „Szerenád” egymást követő tételeiben egy éjszakai jelenet pergő eseménysora elevenedik meg, addig az „Erdélyi esték” notturno-zenéi az évszakok lassú változásának melankolikus hangulatát idézik. A második, „nyári” tételben, mintegy az Op. 10-es „Trio concertant” középtételének fordítottjaként, Trio szakítja meg a kontrapunktikus lassú fúgát. Az első három tétel nyugodtabb tempóját a zárótételben eleven tánclüktetés, olasz „saltarello” váltja fel – egészen a cadenza-szerű befejező epizódig, ahol a codában egy általa gyűjtött széki keservest rejt el Lajtha a hegedű rubato-dallamában.
Az „Erdélyi esték” ősbemutatójára külföldön, az olasz Trio Reditti előadásában került sor, a Velencei Biennálé alkalmával, 1954. december 19-én. Budapesten ugyanaz a Ney–Banda-trió szólaltatta meg először, amelyik – a történelem különös véletlene folytán – 1956 novemberében a párizsi rádióban is bemutatta.
Kaisinger Rita
A műismertetés részlet az alábbi CD-felvétel kísérőfüzetéből:
Hungaroton HCD 31979
Trios à cordes
Részletek a műből a következő CD-ről:
Hungaroton HCD 31979
Előadják a Lajtha Vonósnégyes tagjai: Rásonyi Leila (hegedű), Kolozsvári László (brácsa), Kiss Domonkos Judit (cselló)