Lajtha László

Lajtha László: 

Vonóstrió („Szerenád”), Op. 9, 1927  

 

Lajtha László zeneszerzői és pedagógiai életművében a kamarazene megkülönböztetett figyelmet kapott. Ezt volt a legelső zenei műfaj, amellyel már kisgyermekként bensőséges kapcsolatba került a családi otthonban muzsikáló szülők jóvoltából. Később a Nemzeti Zenedében, ahová vélhetően Bartók Béla ajánlására nevezték ki, 1919-től – két közbeeső esztendőt kihagyva tehát tanári működésének kezdetétől – folyamatosan tanított kamarazenét. 1941-ben a tanszak vezetője lett. Itt volt kamarazene-tanítványa többek között a legendás Magyar-vonósnégyes gordonkása, Magyar Gábor, valamint Tátrai Vilmos hegedűművész, a Tátrai-kvartett, illetve kamarazenekar alapító primáriusa. A mindössze 69 számozott opust – köztük hat elveszett művet – számláló Lajtha-műjegyzék harminc kamarazenei kompozíciót sorol fel, végén az Op. 68-as hegedű-zongorára írt Koncertszonátával. Az első tizenöt, opusszámmal vállalt alkotás – az Op. 8-as Motet-tól eltekintve – kizárólag zongora-, illetve kamaraművek sorozata, túlsúlyban ez utóbbiakkal.

 

A Szerenád, vagyis az I. vonóstrió a Lajtha-kritika osztályozása szerint az úgynevezett „kéziratos korszak” utolsó előtti tagja. Az 1927-ben komponált mű, a rá következő Op. 10-es Trio concertant című zongoratrióval együtt a húszas évek expresszionista feszültségű, útkereső korszakára tesz pontot. Jellemző, hogy az ebben az évtizedben keletkezett kompozíciók többségét később sem jelentette meg szerzőjük, amikor erre gyarapodó külföldi kapcsolatai, mindenekelőtt pedig a Leduc családhoz fűződő közeli barátsága révén minden további nélkül lehetősége nyílt volna. Mindazonáltal a „Szerenád” az egyik legszerencsésebb kompozíciónak tekinthető, az élő előadások gyakoriságát tekintve. A Lajtha-művek közismert mellőzöttsége mellett, egyike volt annak a három opusnak, amely a háború előtt két hangversenytermi előadást is megért, mindkettőt a Waldbauer–Kerpely vonósnégyesnek köszönhetően, amelynek alapító tagja, Temesváry János, valamint későbbi brácsása, Kornstein Egon, Lajtha gimnáziumi osztálytársa volt. A „Szerenád” ősbemutatójára végül a megírást követő harmadik évben, 1930. január 9-én került sor, csaknem egy esztendővel később, mint a korábbi, 1928-as keltezésű „Trio concertant”-éra. Vélhetően a koncertélmények következménye, hogy mindkét kompozíció végső változatából egy-egy tételt (a „Szerenád” „Intermezzo”-ját, illetve a Zongoratrió második helyen álló „Valsette-Canon”-ját) a bemutató után elhagyott, illetve – a Zongoratrió esetében – a középső tételben illesztett a zeneszerző. Lajtha nemzetközi tekintélyére és a „Szerenád” egykorú külföldi visszhangjára jellemző, hogy egy évtizeddel később a mű V. tétele megjelent a brüsszeli Revue Internationale de Musique legelső számának (1938/1) kottamellékleteként.

 

A hagyományos hegedű-brácsa-gordonka összeállítású „Szerenád” stílusát, kifejezésmódját tekintve lényegesen oldottabb hangvételű, mint a megelőző kompozíciók. A könnyedebb, „társalgási” hangvételt már a mű címe és többtételes nagyformája is megelőlegezi. A „Szerenád” azonban további asszociációt is sugall: részben Mozart Esz-dúr divertimentójára (KV. 563) rímelő apparátusával és tételszámával, részben a műfajhoz – szórakoztató éjszakai zene – társuló levegős faktúra megteremtésével. Az egymást követő zsánerjeleneteket egy-egy „Marcia” feliratú induló foglalja keretbe; a hagyományoknak megfelelően feszes tempójú kíséretként az utcai zenészek fel- és elvonulásához. A beszédesen lírai „Canzonetta” és az évődően „duhaj”, magyar nótás „Scherzo” között, a menüett helyett „Fox-Trott” emlékeztet arra, hogy a „megismerkedésre” egy 20. századi, húszas évekbeli bálon kerülhetett sor. A magyar rubato-lejtésű „Dialógus” című tételben „kinyílik az ablak”, mielőtt az alkalmi muzsikusok végleg elvonulnának. A hol mediterrán atmoszférájú, hol erősen magyar lejtésű karakter-tételeket a laza program ellenére szoros tematikus és ritmikai kapcsolat fűzi össze. A nyitó- és zárótétel kezdő dallamának első néhány hangja egymás variációja. A lassú és gyors tételek egymásra rímelő szélső elrendezése pedig – az eredeti, páratlan számú tételrend megtartása esetén – a bartóki hídforma szimmetriájának lenne megfeleltethető. A korabeli kritikus maradéktalanul felismerte, miben áll Lajtha „Szerenád”-jának a korábbi kompozíciókhoz viszonyított újdonsága: „A grandiózus polifónia helyét csipkefinomságú, mondhatnók játékos kontrapunktika foglalja el, mely szellemességében, ötletességében és gördülékenységében erősen emlékeztet a preklasszikus szerzők bájos elevenségű stílusára.  […] Ez a szerenád nemcsak Lajtha újabb, leegyszerűsített, könnyedebb hangvételű stílusának reprezentatív alkotása […], hanem szerencsés megoldása annak a stílustörekvésnek, mely modern érzéstartalommal telített klasszicizáló formákon keresztül akarja a közelmúlt technikai és kifejezésbeli eredményeit felhasználni.” – írta közvetlenül a premiert követően Fábián László a Muzsika hasábjain (1930/1).  A „Szerenád”-ban kamarazenei léptékben megteremtett zsánerek és típusok, amelyek egészen a francia clavecinisták hagyományaira vezethetők vissza, a harmincas-negyvenes évek nagyobb apparátusú – elsősorban színpadi – kompozícióiban bontakoznak ki majd teljes dimenziójukban.

 

                                                                                                                                                         Kaisinger Rita

 

A műismertetés részlet az alábbi CD-felvétel kísérőfüzetéből:

 

Hungaroton HCD 31979

Trios à cordes

Sérénade Op. 9 & Soirs Transylvains Op. 41

(Members of the Lajtha Quartet)  

 


Részletek a műből a következő CD-ről:

 

Hungaroton HCD 31979

 

 

 

Előadják a Lajtha Vonósnégyes tagjai: Rásonyi Leila (hegedű), Kolozsvári László (brácsa), Kiss Domonkos Judit (cselló)

 

I. tétel – Marcia

II. tétel – Canzonetta

III. tétel – Fox-trott

IV. tétel – Scherzo

V. tétel – Dialogue

VI. tétel – Marcia

 

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolat: lajtha@hagyomanyokhaza.hu Keresett szöveg: