Lajtha László:
III. vonósnégyes, Op. 11, 1929
Lajtha zeneszerzőként III. vonósnégyesével (op. 11) vált nemzetközileg ismertté. Az 1929-es kompozíciót valamikor még keletkezésének évében a Roth-kvartettől hallotta Elisabeth Sprague-Coolidge asszony, a zenekedvelő mecénás. Amint Lajtha és Coolidge 1930 februárjában kezdődő levélváltásából kiviláglik, a kamarazenei opuszok támogatását célzó alapítvány pénzdíjat ajánlott fel a zeneszerzőknek, meghívta őket az alapítvány által finanszírozott fesztiválokra, és a díjazott darabok előadásának határozott időre szóló kizárólagos jogát kérte/ajánlotta az alkotóknak. Sajnos, Lajtha nem tudta teljes mértékben kihasználni ezeket a lehetőségeket. Azt szerette volna, hogy a darabot tökéletesen játszó Roth-kvartett lehessen a mű minden bemutatójának előadója – úgy gondolta, ezzel segíti szeretett előadóit, és egyben az előadást is a legjobb kezekben tudja – több havi huzavona után azonban kiderült, Rothék visszalépnek a szerződéstől, más vonósnégyes adja majd elő ünnepélyes keretek között a díjazott művet. Lajtha nem lehetett jelen, ekkor már késő volt a berkshire-i fesztiválmeghívásnak eleget tennie.
Az öttételes kompozíció a vonósnégyes hangszeres eszköztárának tökéletes ismeretéről tanúskodik. Első két tétele attacca kapcsolódik: egy sejtelmes bevezető zene és egy rendkívül ritmikus, szinte néptánc finálé jellegű pregnáns gyors tétel. Bartók hídformáihoz hasonlóan a központi helyzetű harmadik tétel hordozza a mű mondanivalójának leglényegét: a Commodo mérsékelten lassú fúgája Lajtha kedvenc tételtípusát jeleníti meg, utánozhatatlan hangulatú muzsikával. Persze, a polifónia, az imitáció zeneszerzői gesztusa nemcsak itt jelentkezik, hanem – talán a négy egynemű hangszín lineáris lehetőségei által is sugallva – minden tételt áthat. Bár kevés ellentétesebb karakterű zenét tudnánk elképzelni, a két utolsó tétel szintén attacca kapcsolódik egymáshoz. A Poco lento dallama barokkos áriára emlékeztetően búvópatakként járja be a négy szólamot, míg élénk ugrásokból álló unisono témájával a Vivo finálé egy C-dúrból induló és mindig oda torkolló bravúros tétel zenei folyamatain keresztül újból a ritmusra, az ugrásra, a mozgási energiára irányítja a figyelmünket.
Gyenge Enikő
A műismertetés az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:
Hungaroton HCD 32542
String Quartets (Complete) Vol. 1
(Auer String Quartet)