Lajtha László: Magnificat Op. 60 (1954)
Részletek Lajtha László 1954. szeptember 17-én, fiaihoz írt leveléből
Nem szerettem már régen Bach és a többi mesterek Magnificatjainak harsogó, trombitáló, barokkan-majesztuózus fortéit. Mert hát mi is ez a Magnificat? Mária hála-éneke… Hol van itt kiabálás, hol van itt hangos szó? Miért kell ide fortissimo énekkar s zenekar? Ez nem zsoltár, amelyben ’hangos szóval dicsérjük az Urat’, ez egy, a genezáreti tó partján alig-asszony elénekelte, félig leányhangon dalolt himnusz.
Elképzelésemet nem is a zenészektől tanultam, hanem a festőktől… A kompozíciót női karra és orgonára írtam. (Tehát nem orgonakísérettel.) Hangosság, széles gesztus, trombitáló angyalok, mindez nincs az én Magnificatomban. Szelídség, báj, szépség, gyengédség, alázat, az igen… Elővettem én is a nagy palettát: rajta a színek – de a legkisebb ecsettel festettem, annak is összesodortam a szőrpamacsát, hogy úgy rajzoljon, mint a hegyes ceruza – és leheletszerűen raktam fel a színeket.
Ez a szokatlan és – tudtom szerint – az első ilyen felfogású Magnificat feltűnően és szokatlanul hosszú orgonaelőjátékkal kezdődik Az orgona először azon téma felett fantáziál, amellyel később az énekkar belép – énekelvén a szót: Magnificat –, s utána két igen édes-finom dallamot intonál, mindegyiket megismételve. A magatartás édeskésségét elveszi a kétszer hozott két téma közötti disszonanciában fortissimóvá dagadt tutti-orgona, amely konszonáns akkorddal fejeződik be úgy, hogy a harmónia legfelső hangja tovább szól egyedül – és egy magamírta, kicsit gregoriánszerű, de azért Lajthásan modern (a szónak nem a ’modern’ iskolákat jelentő értelmében) kifejező, s azt hiszem, nagyon szép recitativo ékelődik a dallamok közé. Az utolsó melódia azután puha, kicsit archaizáló akkordokkal fejeződik be és elkezdi az énekkar.
A mű folyamán háromszor idézem a ’Liber offici’ (három különböző tónusában írt’) három különböző gregorián Magnificat dallamát. A polyphon kórus, amelyik helyenként tiszta harmóniákban homophon, ilyenkor unisonóban énekel. Ezeket a gregorián-idézeteket alul egy igen mély orgona pedál-basszus kíséri, felette meg egy ’douce flute’ játszik egy, a recitáló kórustól egészen független dallamot. A Magnificat szövege tizenkét strófára oszlik. A hatodik versszak előtt megint hosszú orgona-közjáték van, amelyik az éteri tisztaságban elhaló énekkart folytatja egy idáig még elő nem fordult melódiával –, s emelkedik, emelkedik, amíg egy igen luminózus fortissimóhoz nem ér: korálszerű dallam, Mária himnusza, amelyet az orgona játszik. Ragyog az arany, ragyog az ezüst, ragyog a színes ablakokon a betóduló napsugár – és emelkedik a melódia, míg a himnusz harmadik strófájában a teljes orgona fff-jával be nem fejeződik a himnusz. Az orgona pedálja kicsit virtuóz és beszédszerű, s utána az előbb említett módon, halkan (!) éneklik a gregoriánumot: ’Fecit potentiam in brachio suo, dispersit superbos mente cordis sui…’
Ezután a kezdeti orgonatémák jönnek; az elsőt az alt, a másodikat a második szoprán énekli szólóban, orgonakísérettel, az első szoprán meg megint egy új dallamot énekel. Közben, megfelelő helyeken, – s később a ’Spiritui Sancto’-ál, az énekhangok hosszú vokalizálásban (egy hangzóra énekelt hosszú rész) elkezdenek hullámzani, s lágyan mennek mindig együtt, tehát harmóniában, le és fel, fel és le – az orgona ugyanezt játssza, de ellenmozgásban úgy, hogy ezek a részek olyanok, mintha a lélek, a boldog, fiatal anyalélek kiáradna és lágyan hullámozva elöntené az egész világot: – vagy (hadd játsszak egy másik képpel) – mintha a tóvá csendesült tenger felett, melyet lágyan fodroz a szél, lebegő angyalkórus énekelne. Csupa lágy és finom színekkel íródott a rövid ’Gloria’ – és egy hosszabb, éppen olyan végtelen és a legszebb színekből szőtt, gyönyörű, ovális, szőke, fiatal Madonna-arcot: hátul olyan tájkép, amely elvész a messze kék ködeiben: mind ahogy a kora renaissance Eyck-ek, olaszok, Leonardo portrait-ik mögött megnyitják a végtelen távlatot, átszellemül az egész kép és az orgona ’petites cloches’ regiszterének csengői és egy lumináns E-dúr fejezi be ezt az én Madonna-portrémat.”
A fenti levélidézetek műismertetésként az alábbi CD kísérőfüzetében jelentek meg:
Hungaroton HCD 31453
Quatre Madrigaux, Magnificat, Trois Hymnes, String Quartet No. 10 (Suite transylvaine)
(Győr Gilrs’Choir, Tátrai Quartet, Chamber Choir of the Liszt Ferenc Academy of Music)
Részlet a műből a következő CD-ről:
Hungaroton HCD 31453
Előadja a Győri Leánykar, Hoffmann László (orgona), vezényel Szabó Miklós