Lajtha László:
Missa in tono phrigio („Missa in diebus tribulationis”) Op. 50 (1950)
A partitúrán olvasható: Budapest, IV–VII.
Lajtha 1947-ig, Londonba való elutazásáig mind a hazai, mint a nemzetközi zenei élet egyik vezető személyisége volt. Zeneszerzőként és népzenekutatóként egyaránt elismerték. 1929-ben Coolidge-díjat is kapott 3. vonósnégyeséért. A francia zenéhez szoros szálak kötötték, baráti viszony fűzte a kor jelentős francia szerzőinek legtöbbjéhez, fiatal korában hosszabb ideig tanult Vincent d’Indynél, és később is rendszeresen járt Párizsba, második otthonába. Fő kiadója Alphonse Leduc volt Párizsban.
1947-ben egy évre Londonba utazott, hogy zenét komponáljon Georg Hoellering filmjéhez, amely T. S. Eliot: Murder in the Cathedral, azaz Gyilkosság a katedrálisban című verses drámájából készült. Az angol fővárosban igen nagy megbecsülésben volt része, és továbbra is biztosították volna számára a körülményeket ahhoz, hogy nyugodtan komponálhasson. Lajthában azonban erős volt a hazaszeretet, el sem tudta képzelni, hogy ne Magyarországon legyen az otthona. Minden érvelés, könyörgés ellenére hazajött. Barátai nem ok nélkül marasztalták; tudták, hogy időközben milyen fordulat történt Magyarországon. Itthon állásait sorra elvesztette, útlevelet 14 éven át nem kapott. Itt maradt elzárva Európától, elzárva kint élő gyermekeitől, elzárva a nemzetközi zenei és általában a szellemi élettől. Rendszeresen zaklatták, figyelték, leghívebb barátai is csak titokban merték fölkeresni. Paradox módon 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Lajtha, akinél nem sok gerincesebb, egyenesebb ember élhetett azokban az időkben, természetesen nem akarta elfogadni (ez azonban nyílt szembenállást jelentett volna a politikai vezetéssel), ám barátai, rokonai hosszas kérlelésére mégiscsak átvette a népzenei munkásságáért (és nem zeneműveiért!) kapott díjat. Az azzal járó pénzösszeget az utolsó fillérig szétosztotta a rászorulók között, pedig magának is alig volt miből eltartania családját. 1955-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Hazai mellőzöttségén ez sem változtatott. Gyanús, nemkívánatos elem lett az itthoni új vezetés számára. Ehhez elég volt az is, hogy addig rendszeresen járt külföldre, hogy nyugati kapcsolatai voltak. Lajtha ugyanakkor nem tűrt kompromisszumot. Képtelen lett volna hazudni, eldobni saját elveit, önmagához mindig hű, tiszta ember maradt. Ez a kétségbeesett kapaszkodás valami abszolút értékbe, valamibe, amin nem foghat ki az idő, amit az emberek nem tudnak beszennyezni, ez a belső késztetés hívta életre a Misét is. Egy egyházi művet 1950-ben. „Menekülés volt ez egy szebb, tisztább világba” – ahogyan özvegye mondta.
A vegyeskarra és nagyzenekarra írt alkotás a mise úgynevezett ordinárium-tételeit tartalmazza, tehát a Kyriét, a Gloriát, a Credót, a Sanctust és az Agnus Deit. Túl azon, hogy a hallgató elámul a mesteri hangszerelésen, az átszellemült melódiákon, a stílus kristályos, „franciás” áttetszőségén, a miseszöveg zenei megfogalmazása sokat és közvetlenül elárul Lajtha mély hitéről, teológiai gondolkodásmódjáról.
A Kyrie az alaphang („e”, ugyanis e-frígről van szó) mélyen kitartott orgonapontja fölötti tétova, bizonytalan, polifon könyörgéssel indul. Nagyon elesett, alig reménykedő ember fohásza ez. A tétel középső szakasza, a Christe eleison feltűnően közvetlenebb, a fájdalom itt nyíltabban, szinte bizalmasabban fogalmazódik meg. Ez a lágyabb, bensőségesebb hangvétel az egész Mise folyamán megfigyelhető a Krisztusra vonatkozó szövegrészeknél. (Eltérő ilyenkor a hangszerelés is, gyakori a fuvola, a hárfa, a cseleszta használata.) A szerző számára Krisztus Istenember volt, az a személye a Szentháromságnak, aki szeretetből osztozott a földi halandók szenvedésében, ezáltal megváltva az emberiséget, és aki közvetít az Atyánál. Léte bizonyíték, mely erőt és reményt ad. Így érhető, hogy a visszatérő Kyrie eleison (mely immár homofon) miért annyira más, mint az első megfogalmazás, miért annyival bizakodóbb, bátrabb. A hallgatónak számtalan bibliai idézet juthat eszébe, de leginkább ez: „…mindent megad nektek az Atya, amit nevemben kértek tőle.” (Jn 15, 16)
A Gloria szintén három részre tagolódik. A rövid bevezetés utáni első rész, majd a harmadik rész, tehát a kifejezetten dicsőítő szöveg valami egészen eufórikus zenei megfogalmazást kap. E két Allegro szakasz látomás a mennyei boldogságról, az örökké sugárzó fényről. A középső rész megint Jézushoz szól, és ez a hangvétel változását jelenti. Jézus megváltó szerepe ismét erős hangsúlyozást nyer azáltal, hogy a „Qui tollis peccata mundi” sor (Te elveszed a világ bűneit) zenekari kíséret nélkül (a cappella) szólal meg.
A Credo kezdő ütemeit hallva szinte lehetetlen nem gondolni Bartók Kékszakállújának birodalom-jelenetére. Az óriási zenekari unison és az egyetlen tenor szólam szembeállítása a nagyság, a végtelen és az esendő ember viszonyát fejezi ki. A kórus és a zenekar sajátos, válaszolgató, concertáló technikája egyébként végighúzódik az egész tételen (átnyúlik a Sanctusba is). A Credo zenébe öntése a hit kikezdhetetlen szilárdságáról, bizonyosságáról tanúskodik, Isten léte megfellebbezhetetlenül jelentődik itt ki.
A Sanctus keretes szerkezetű, a végén visszatér a zenekari bevezető, majd a Sanctus-dallam is, megdicsőülve az első hegedű legmagasabb regiszterében.
A misetételek közül az Agnus Dei az, amely kifejezetten és csak Jézushoz (az Isten Bárányához) szól, így Lajtha miséjében különös jelentőséget kap. Önmagában is keretes szerkezetű, hiszen az Agnus Dei dallama (mely megegyezik a Dona nobis pacem témával) visszatér a legvégén, a szóló brácsán. Ez az a dallam, mely Lajtha számára a központi gondolatot hordozza: „Isten báránya, adj nekünk békét.” A „Qui tollis” felfelé törő nagy hangköze egyike a mise számtalan, igen finoman megválasztott effektusának, szövegkifejező zenei megoldásának. A tétel egyben az egész mű keretét is képezi, hiszen az elején és végén mélyen kitartott „e”-orgonaponttal egyértelműen visszautal a Kyrie kezdetére. Befeléforduló, lemondást, belenyugvást éreztető muzsika ez, a tétel (és így az egész mű) befejezése szinte a semmibe vész. Mégis az osztott vonósok magasba áhítozó hangzatai, a harang kondulása, a hárfa, a fuvola hangjai a mélyen, magabiztosan zengő „e”-orgonapont felett a hit kegyelmét, boldogító erejét sugározzák a legnagyobb fájdalomban is. „…békességtek legyen bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16, 33)
Solymosi Tari Emőke
A műismertetés az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:
Hungaroton HCD 31833, 1999
Lajtha: Missa in diebus tribulationis 1950, Weiner: Romance, Ránki: Lament of Jesus
Piroska Molnár, Ágnes Polonyi, Csaba Bede Fazekas, Szt. István Király Chorus and Symphony Orchestra, conducted by Kálmán Záborszky
Részletek a műből a következő CD-ről:
Hungaroton HCD 31833
Előadja a Szent István Király Oratóriumkórus és a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, vezényel Záborszky Kálmán