Lajtha László népdalfeldolgozásairól (Opusszám nélkül)
„…minden népdalfeldolgozás egy-egy kísérlet. Bizonytalan út a lélektől a dallamig. A magától adódó megoldás tehát csak azoknál feltételezhető, akik nagyon ismerik, nagyon közel állnak anyagukhoz, a dallamhoz, annak forrásához, annak rokonaihoz: az egész népzenéhez.”1 Lajtha László (1892-1963) 18 éves korától egészen haláláig kutatta, rögzítette és jegyezte le a magyar nép zenei kincseit. Bartók és Kodály példája nyomán (őket 5-6 évvel később követve) indult el, ám tőlük eltérően – Magyarországon elsőként – a népdal mellett rendkívül nagy figyelmet fordított a hangszeres népzenére is. Munkássága a néptánckutatás terén ugyancsak úttörő jelentőségű. Számtalanszor hangsúlyozta, hogy „a legnagyobb hiba és legnagyobb tévedés a népzenét mindenből kiszakítva, mint önmagában álló szervezetet vizsgálni”.2 A szájhagyomány által, a közösség ajkán vagy hangszerein megőrzött ősi dallamokat egyre szélesebb összefüggésrendszerbe helyezte, míg végül az antropomuzikológia fogalmát bevezetve így nyilatkozott: „Antropológia ma már azt jelenti: élő ember az élő környezetben, hozzávéve az őt körülvevő állat- és növényvilágot, foglalkozást, táplálkozást éppúgy, mint szellemi életét, népszokásokat, néphitet, babonákat, népi díszítőművészetet, a népi társadalmat, tehát a nép egész szellemi életét is, amelynek egy kis része csak a népzene. Az antropomuzikológia tehát megkeresi és megtalálja a zenét, hangszereket, éneket, a nép egész tárgyi és szellemi életében. Az ilyen kutatás nemcsak a nemzeti hatásokat, hanem a kölcsönhatásokat is vizsgálja.”3 Mint számos előadásából, tanulmányából kitűnik, ezt a komplex módon való megőrzést és vizsgálatot csak a mindenkori legmodernebb rögzítési technika felhasználásával tartotta megvalósíthatónak. Szorgalmazta a gramofon-, a lemez-, a magnetofon, a film-, a hangosfilm-, majd a színes hangosfilm-rögzítést. A torzításmentes gépi felvétel, az újra és újra lejátszhatóság, a lelassítás lehetősége segítette abban, hogy kialakítsa a sokak által még ma is egyedülállónak tartott, hihetetlenül aprólékos lejegyzési módját.
Lajtha jelentősége a népzenetudományban a mai napig nem kellően értékelt, annak ellenére, hogy 1951-ben Kossuth díjat kapott. (A hitelesség kedvéért tegyük hozzá: ezt ő maga inkább sértőnek érezte, hiszen nem zeneszerzői munkásságát, vagy általában az addigi életművét jutalmazták, hanem hangsúlyozottan „csak” népzenetudományi eredményeit. Ráadásul e díjat a kommunista diktatúra kormányától kapta, amely őt háttérbe szorította, megalázta, zeneszerzőként és kultúrdiplomataként valósággal ellehetetlenítette, és majd’ másfél évtizeden át útlevelet sem adott neki…) Amíg a történelem engedte, Lajtha a nemzetközi tudományos életben is intenzív, sőt (magyar muzsikusok közül elsőként) irányító tevékenységet folytatott, attól kezdve, hogy 1928-ban Bartókkal együtt előadást tartott és komoly feltűnést keltett a Népszövetség prágai népművészeti kongresszusán. Nem sokkal később a Népművészet Nemzetközi Bizottsága (Comission Internationale des Arts Populaires) népzene-néptánc osztályának elnöke lett (teendői ellátására 1939-ig rendszeresen Párizsba utazott), és igazgatósági tagnak kérte fel őt az 1947-ben megalakult, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács (International Folk Music Council) is. Ahhoz, hogy a Francia Akadémia 1955-ben a levelező tagjává választotta (elsőként a magyar zeneszerzők közül!), zeneszerzői oeuvre-je mellett ugyancsak hozzájárulhatott az a tisztelet is, amelyet népzenetudósként vívott ki. Az utókor elismerésének számít, hogy jelentős részben éppen Lajtha dallamgyűjteményeiből (pl: Szépkenyerűszentmártoni, Széki, Kőrispataki Gyűjtés, Dunántúli táncok és dallamok stb.) táplálkozva született-újult meg a magyarországi táncházmozgalom. Lehet, hogy Lajtha ez utóbbinak örülne a legjobban, hiszen bebizonyosodott, hogy munkájával valóban hozzájárult ahhoz, amit talán a legfontosabbnak tekintett: a népzene, a népi kultúra életben tartásához. „A népzene nem holt tárgy. A népzene lélek, a népzene élő szervezet. Csak addig él, míg új alakulásokra képes, s éppen ez az örök változás az élete. A népzene a nép életének, a nép lelkének egyik mindig spontán és ösztönös megnyilatkozása.”4 A hagyomány megőrzése annak saját otthonában sem megy könnyen, ám a népi dallamkincs más területeken, és főként a városi közegben való megismertetése még nehezebb. Ez leginkább a feldolgozások útján tűnt lehetségesnek: „Annak, hogy tanult énekessel, vagy énekkarral énekeltessük el kíséret nélkül a dallamokat, nem volna semmi értelme sem. Így csak a néprajzi sajátosságok sikkadnának el, és az előadásba jutó másfajta esztétikai elvek teljesen megmásítanák s lehetetlenné tennék a kíséretmentes dallamokat. Oda jutunk tehát, ahová minden rokon külföldi vállalkozás is jutott, ti. hogy a népi dallamokhoz kíséretet kell írni, ha a nagyközönségnek akarjuk adni őket. A kíséretet olyan muzsikusnak kell írnia, aki maga is gyűjtő, vagy aki alapos tanulmányok révén ismeri, aki sokat foglalkozott a népdalanyaggal, s akinek így megvan a melódiákkal a kellő lelki kapcsolata. Hallania kellett, hogyan énekli a nép a kérdéses dallamot. Így tudja pótolni kísérettel azt a környezetet, amelyben a dal megszületett, így tudja kidomborítani azokat a melodikus és ritmikus sajátosságokat, amelyek a népi énekes előadásban utánozhatatlanul élnek, így tudja a szöveg fontosabbb motívumait plasztikusan elénk állítani, s így tudja csak a népdal igazi s mélyebb hangulatát megérzékíteni.”5 Lajtha számára tehát a népdalfeldolgozás éppúgy az életben tartás, az autentikus (és azzal a bizonyos „kellő lelki kapcsolattal” együtt történő) továbbadás eszköze volt, mint a gramofonlemezre való rögzítés vagy az aprólékos lejegyzés.
Lajtha többször is panaszkodott arról, hogy hazájában franciásnak tartják muzsikáját, Franciaországban pedig (amely második hazájának, s zeneszerzői inspirációi legfőbb forrásának tekinthető) magyarosnak. Akárcsak korának sok más európai szerzője esetében, a népzene a ő számára is a megújulást, a „tiszta forrást” jelentette. „A népdal felé maga a melódia vonzott. /…/ A sok, tudatosan megcsinált, sokszor túlkormatizált melódiákkal szemben a népdalban találtam meg a spontaneitást, a tiszta és ösztönös éneket.”6 Ugyanakkor: „…hadd jelentsem ki, hogy nem szeretem a folklorisztikus zenét. A népzenegyűjtés elterjedésével egyre több az olyan zeneszerző, aki ilyen vagy olyan népi táncszviteket ír. A népdal azonban nem válthat meg senkit, nem lehet tehetség- és invenciópótlás. Emberétől függ, hogy ki és hogyan tudja használni, és a kezében a népdalból drágakő válik-e vagy vagy pedig megunt, lélek nélküli formula.”7 Lajtha több mint fél évszázadon át munkálkodott azért, hogy a magyar népzenét minél hívebb formában hagyományozza tovább az utókornak. Zeneszerzőként is merített belőle, elismerve, hogy „az anyanyelv, a hazai kultúra determinálja minden művész stílusát”.8 Ám az, hogy (69 zeneszerzői opusza mellett) egyetlen népzenei feldolgozásának sem adott opusz-számot, nem véletlen. Számára ez egy nem kevésbé fontos, de mégiscsak másik terület volt.
Lajtha népdalfeldolgozásai közül tizenhármat Molnár Imre és zongorista felesége előadásában rögzítettek először, annak a hanglemezsorozatnak a részeként, amelyen Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai is megszólaltak. A hanglemezsorozatot 1929-ben Gróf Klebelsberg Kunó, az akkori kultuszminiszter pedagógiai céllal készíttette, és az volt a szándéka, hogy e felvételeket majd valamennyi magyar iskola megkapja, persze egy gramofonkészülékkel együtt. Lajtha nagy örömmel üdvözölte ezt az akciót, remélve, hogy „sikerülni fog régi népdalainkat megmenteni, megtartani és új életre kelteni”.9 A gazdasági világválság azonban a szép terv teljes körű megvalósítását már nem tette lehetővé.
Solymosi Tari Emőke
Az idézetek forrása:
1 Lajtha László összegyűjtött írásai. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Akadémia Kiadó, Budapest 1992. 40. oldal
2 I. m. 143. oldal
3 I. m. 302. oldal
4 I. m. 96. oldal
5 I. m. 41. oldal
6 I. m. 134. oldal
7 I. m. 134. oldal
8 I. m. 134. oldal
9 I. m. 44. oldal