Kritikák Lajtha-művek előadásáról
Lajtha László IV. (Op. 52) és IX. (Op. 67) szimfóniájának hanglemezfelvételéről
Muzsika, 1974. március
Két Lajtha-szimfónia
Lajtha László:
Negyedik szimfónia (A tavasz) op. 52.;
Kilencedik szimfónia, op. 67.
Hungaroton LPX 11564
A két szimfónia között mindössze tizenkét év van s mégis micsoda láthatatlan választóvonal húzódik a zeneszerző két opusza között. Az egyik, a címében is a tavaszt idéző negyedik szimfónia még vissza-visszaidézi az ifjúság lobbanékonyságát, a Lajthára oly jellemző viharos temperamentumot. A második, a halál küszöbén, a hetvenegy éves ember gyötrődéseit, elfúló kitöréseit foglalja hangokba. A Jánusz-arc azonban itt is felvillan: a franciás és népi-magyar vonások a búcsú pillanatában is hitelesen, meggyőző erővel mutatkoznak meg…
Lajthát a szimfonikust alig ismerjük. Ferencsik János nem mai érdeme, hogy ezt a teljesen egyéni hangú, önálló világot, gondolatiságot hordozó magyar mestert elő-előveszi, az olykor nyomasztó közönnyel szemben életre varázsolja. Most, a Magyar Állami Hangversenyzenekar élén igazán Lajthához méltót és zenei értékeink megbecsülésére vallót produkált. Mindkét mű rendkívül jellemző Lajtha kompozíciós eltökéltségére, mondanivalójának egyéni és egyszeri jellegére. Mindkét műből árad a különleges hangzáskultúra, amelynek megfelelő zenekari hangzáskultúra nélkül lehetetlen felmutatni Lajtha lényegét. Nos, ennek a megszólaltatásnak megvan az előadási hangzáskultúrája. (Amiben feltétlenül részes a Hanglemezgyártó vállalat apparátusa, s a kitűnő rendezés, Juhász István munkája!) Igen disztinktív, jól elkülönített színek, a hangszercsoportok jó hangzásaránya előnyösen érvényesül mind a könnyebb világot hordozó Op. 52-nél, mind pedig a súlyos veretű Op. 67-nél, amely deklamál, ágál, felsikolt, olykor a népi siratók szívettépő hangvételét idézi fel. A széles spektrumú hanglemez sokat tehet e kitűnő alkotások, s egyáltalában Lajtha László jobb megismerése és megbecsülése érdekében.
Raics István