Kritikák Lajtha-művekről
Lajtha László IX. SZIMFÓNIÁjáról (Op. 67)
Muzsika, 1964. június
Lajtha László IX. szimfóniája
A Filharmónia műsorfüzetében Lajtha posthumus szimfóniájával kapcsolatban ezt olvasom: „a sors tragikus véletlene hozta magával, hogy Lajtha László is bevonult ama zeneszerzők közé, akik kilenc szimfóniát írtak.” Hozzáteszem: sajnos, bevonult ama zeneszerzők közé is, akiknek jelentőségét haláluk után kezdjük felfedezni és játszani műveiket… Mert mi már megint csak temetni tudunk. Most majd egycsapásra „sikk” lesz Lajthát műsorra tűzni, holott ezt Ferencsik és Tátraiék kivételével eleddig senki sem tette. Ők egyedül voltak hűek Lajthához – idehaza –, míg valahogyan nem volt kívánatos.
Ideje volna tisztázni: ha volt egyáltalán valaha Lajtha zenéjének valami nemkívánatos (esetleg politikai…?) mellékzöngéje, akkor most hogy állunk ezzel? Ha meg nem volt, akkor miért – volt?
A ritka (szándékosan nem mondom, hogy „tiltott”) gyümölcs – mindig édesebb. Édesebb, mint a többi és édesebb, mint amilyen. Tessék megfigyelni, hogy most egy ideig Lajtha jobb zeneszerző lesz, mint amilyen. Holott két évtizeden át kellett volna azt a megbecsülést megkapnia, amit kétségtelenül megérdemel és meg is kapott – külhonban.
Gondolom, nem ártott ezt a helyzetet mindkét oldalról megvilágítani, hogy hihető és egyértelmű legyen, amit Lajtha művéről mondandó vagyok. A mű ugyanis nagyon tetszett. Tetszettek egészséges, lendületes, zengő, telthangzású tuttijai; poétikus lassú epizódjainak és lassú tételének bensőséges, meghitt hangjai; tetszett az az archaikus egyszerűség, az a gregoriánra és korai mesterekre emlékeztető primitív monumentalitás és őserejű szűkszavúság, ami dallamait jellemzi: az a mesteri, biztos kéz, amellyel a homofóniát és polifóniát adagolja; tetszett az egész darab formálásának keresetlen őszintesége, természetessége és világossága.
Tartalmát, nem tudom, jól fogtam-é meg: azt mondanám, szenvedély és áhítat teszi. Életigenlés és elmúlásban való megnyugvás ellentétei feszülnek benne. Van ebben az áhítatban és megnyugvásban némi vallásos szemlélődésféle is. Alighanem van benne ilyesmi. De cseppet sem zavaró. Itt – és így, a helyén van ez. Mondom, e vonásaival együtt, sőt éppen ezektől. Lajtha műve megragadóan közvetlen és emberi érzelemvilágot közvetít. Hol fellobbanó, hol elcsendesülő hangú monológja élet és elmúlás dolgairól – mindannyiunkat bevon a maga körébe s fogva tart mindvégig.
Külön kell szólni arról, hogyan bánik Lajtha a zenekarral. Szándékosan nem írom, hogy „hangszerel”, mert amit ő csinál, az már nem hangszerelés, nem egyszerűen egy művelet a zenei alkotás sokágú folyamatában, hanem valami más. Ő nem zenekarra, hanem zenekarban gondolkodik. A hangzáskép tehát eredendően és elsődlegesen hangszeres, zenekari, gondolom már születése pillanatában is. Így képzelem, és aligha tévedek. Lajtha szimfonikus zenekara nem raffinált, kiagyalt hangzásokkal, ínyenc ízekből, aromákból, fűszerekből kikevert színekben tündököl –, hanem mint a mélytengeri élővilág csodás színeinek biológiailag kialakult szükségszerűsége, magától értetődősége: önnön törvényeinek engedelmeskedik. Igazi orkesztrális fogantatású zene. Partitúrájába élvezet belepillantani. És, persze élvezet hallgatni is.
Valamit az előadásról is, amely nemcsak odaadóan precíz volt, de éppúgy lelkesült. Ez nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a műről ilyen szép képet kaptunk. Ferencsik János, aki Lajtha egykori és hűséges tanítványa – és a Budapesti Filharmóniai Társaság, melynek viszont Ferencsik az elnök-karnagya – vállvetve vitték megérdemelt sikerre a szimfóniát. Mintaszerű előadást nyújtottak. Az utóbbi idők leghitelesebb és legihletettebb zenekari bemutatóját hallottuk.
Gergely Pál