Lajtha László

Kritikák Lajtha-művek előadásáról

 

Lajtha László Trio concertant (Op. 10) és Sonatine (Op. 13) című műveinek előadásáról

 

Gramofon, 1999. május

 

A Takács zongorás trió első CD-je

Lajtha-bemutató a londoni Wigmore Hallban

 

Többszörösen is premier a Hungaroton Classic – három Liszt-átiratot és két Lajtha-opuszt tartalmazó – legfrissebb CD-je. Egyrészt teljes programja először hallható hangfelvételen, másrészt a három ragyogó tehetségű muzsikus: a hegedűművész Takács-Nagy Gábor, a zongorista Várjon Dénes és a csellista Szabó Péter ezen a lemezen szerepel első alkalommal Takács Zongorás Trióként. Igaz, már 1996-ban is készítettek egy közös CD-t – ezen Chopin igen ritkán hallható trióját játszották –, de még nem együttesként. A Hungaroton akkori felkérésének köszönhették, hogy muzsikusként egymásra találtak, és e munka hatására döntöttek úgy, hogy trióként rendszeresen dolgoznak együtt. Azóta egyre több koncertmeghívásnak tesznek eleget a legfontosabb európai zenei centrumokban.

 

Külön-külön már mindhárman irigylésre méltó karriert tudhatnak maguk mögött. Takács-Nagy, aki 1975-től 1992-ig volt a világ zenei életében igen rangos helyet kivívó (kétszer is nemzetközi versenygyőztes) Takács Kvartett primáriusa, és aki olyan művészek partnereként is fellépett, mint például Solti, Pauk, Schiff, Rosztropovics és Kremer, jelenleg a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere, és lakóhelyén, Genfben, a konzervatórium kamarazene tanszékének vezetője. Az erdélyi születésű, kiváló csellista, Szabó Péter is számos verseny díjazottja, szinte a világ minden táján fellépett, mesterkurzusokat tart, jelenleg a salzburgi Camerata Academica és a Budapesti Fesztiválzenekar szólócsellistája. A legifjabb tag, a zongoraművész Várjon Dénes, miután megnyerte a zürichi Anda Géza-zongoraversenyt, bejárta a fél világot, Liszt-díjat kapott, jelenleg évi ötven-hatvan koncertmeghívásnak tesz eleget, és Jandó Jenő tanársegédeként is tevékenykedik a Zeneakadémián. A három művész hamar egymásra hangolódott, már csak azért is, mert valamennyien mesterüknek vallhatták Kurtág Györgyöt, Rados Ferencet és Végh Sándort – ennél fogva hasonló igényesség, mondjuk ki: hasonló maximalizmus jellemzi őket.

 

A világpremier Liszt–Lajtha-lemez szerkesztése okán is igazi különlegesség. Liszt életművében a kamarazene ritka, mint a fehér holló, Lajtha oeuvre-jének viszont – a szimfóniák mellett – éppen ez a legkiemelkedőbb területe. A CD három igen népszerű Liszt-kompozíció átiratát tartalmazza: a IX. magyar rapszódiát (Pesti karnevál) és az Obermann völgyét a szerző saját átiratában, az Orfeusz című szimfonikus költeményt pedig a Liszt által olya nagyra becsült Camille Saint-Saëns transzkripciójában. Lisztet hegedű–cselló–zongora előadásban hallani meglehetősen szokatlan, de a tökéletesen kicsiszolt interpretációnak köszönhetően ínycsiklandó zenei élmény. Az igazi nóvum és egyben a hallgató számára „a nagy találkozás” persze a két eredeti Lajtha-opus: az 1928-ban íródott op. 10-es Trio concertant és a két évvel későbbi op. 13-as, hegedűre és zongorára írt Szonatina (ez a lemezen az egyetlen duó). Két rendkívüli technikai nehézségű, ugyanakkor az avatott előadóknak óriási lehetőségeket adó, ahogy mondani szokták: hálás darabról van szó. A Koncerttrió két szélső tétele Lajtha saját megjelölése szerint Első és Második koncert. S valóban, versenymű igényességű szólamokat hallunk, ráadásul hosszú, virtuóz cadenzákkal. A középső, éteri hangzású Intermezzo tétel lírai pihenőként ékelődik e két erőpróba közé. Szokás Lajtha muzsikájának technikai igényességére panaszkodni, hivatkozni arra, hogy egy-egy Lajtha-mű igazán magas színvonalon történő megszólaltatása szinte teljesíthetetlenül sok próbát igényel. Míves, magát valóban nem könnyen megadó muzsika ez, de Takácsék hallhatóan nagy kedvvel győzték le a darab kihívásait; nehéz lenne ennél kidolgozottabb, magával ragadóbb, színgazdagabb, átéltebb, a darab belső logikáját élesebben felmutató és virtuózabb előadást elképzelni. Valószínűleg még a (talán túlzott) szigorúságáról híres komponista is szuperlatívuszokban nyilatkozna, ha Koncerttrióját és Szonatináját ebben az előadásban hallaná.

 

Elismerésünket csak fokozza, ha megtudjuk: a Koncerttriót kéziratból játszották! Sajnos ez is azok közé a Lajtha-művek közé tartozik, amelyek nem jelentek meg nyomtatásban. A mű kéziratának másolatát dr. Lajtha Ildikó, a hagyaték gondozója bocsátotta a muzsikusok rendelkezésére. Lajtha Ildikó óriási erőfeszítéseket tesz azért, hogy nagybátyja oeuvre-je végre méltó módon szerepeljen a magyar és a nemzetközi zenei életben. Miután reprint kiadásban újra az érdeklődők elé tárta a zenés gyermekjátékokat tartalmazó gyűjteményt, a Játékországot, két kompozíció kottáját is megjelentette: a Hat zongoradarabét és a X. vonósnégyesét. A Koncerttrió játszottságát is nagyban elősegítené, ha akadna vállalkozó a kiadására, és nem kéziratból kellene silabizálgatni az ugyancsak sűrű zenei szöveget.

 

Szerencsére a Lajtha-művek ma már sorra jelennek meg hanglemezen. A Hungaroton két régi fekete lemez anyagát is kihozta CD-n (az egyiken két szimfónia hallható Ferencsikkel, a másikon kórusművek és a X. vonósnégyes), azóta pedig egyre újabb és újabb felvételekkel rukkol elő: mostanában jelent meg Lajtha Fríg miséje (Missa in diebus tribulationis) Záborszky Kálmán vezényletével és egy összeállítás a fuvolás kamarazenéből Matuz Istvánnal. Már készül a kéthárfás kvintett és a varázslatos szépségű Három noktürn korongja. A Marco Polo cég pedig lassan befejezi hatalmas vállalkozását, a szimfonikus oeuvre megjelentetését a Pécsi Szimfonikus Zenekarral, Nicolás Pasquet vezényletével.

 

Mint a művészektől megtudtam, a Takács Zongorás Trió következő, ugyancsak a Hungaroton Classicnál készülő CD-jén is szerepel majd Lajtha-mű: a zongoranégyes (Papp Sándor brácsaművésszel). Ha ehhez hozzávesszük, hogy Várjon Dénes és Szabó Péter már készített egy közös Lajtha–Dohnányi-lemezt 1993-ban, aligha kell hangsúlyozni, hogy e muzsikusok kiemelt feladatuknak tekintik a méltatlanul keveset játszott magyar zeneszerzők meg- és elismertetését, és teljes odaadással szolgálják e nemes célkitűzést. A Liszt–Lajtha-CD alighanem abban is különlegesnek számít, hogy a világ egyik legelőkelőbb koncerttermében, a londoni Wigmore Hallban vehette kézbe először a nagyérdemű. Épp hogy csak dobozba kerültek az első példányok, máris vitte őket a repülőgép az angol fővárosba. A hangversenyre március 27-én este került sor, telt házzal és a Wigmore Hall igényes publikumának osztatlan elismerésével. A koncertprogram részben eltért a lemezétől: Beethoven op. 1-es c-moll zongorástriójával indult és Schumann op. 63-as d-moll triójával záródott. A két német kompozíció keretezte a két magyart: Lajtha Koncerttrióját és Liszt Orfeuszának Saint-Saëns-féle átiratát.

 

Lajtha Koncerttriója még sohasem hangzott el az Egyesült Királyságban. Ez a tény fokozottan ráirányította a figyelmet, és a hangos ünneplést hallva, a legkisebb elfogultság nélkül mondhatjuk: az angol közönség befogadta Lajthát. Pontosabban: újra befogadta, hiszen ennek az életműnek számos darabja csendült fel a szigetországban kiváló előadók tolmácsolásában, még a szerző életében. Akkortájt is, amikor itthon politikailag veszélyes tettnek számított műsorra tűzni...

 

A Takács Zongorás Trió nem elégszik meg a Koncerttrió londoni bemutatójával és a CD-felvétellel. Svájcban ugyanis egymás után négyszer is eljátsszák az elkövetkező hónapokban, és továbbra is repertoárjukon kívánják tartani. Lehet, hogy megtörik a jég, és végre nemcsak az évfordulókon, kampányszerűen hallhatjuk Lajtha muzsikáját?

 

Solymosi Tari Emőke

 

A kritikát kísérő keretes anyagok:

 

Lajtha és London. Lajtha Lászlóról (1892–1963), a zeneszerzőről, a Kossuth-díjas népzenekutatóról és annyi nagy muzsikus – például Ferencsik János és Tátrai Vilmos – tanáráról és példaképéről ma már talán köztudott franciás-latinos zeneszerzői irányultsága, valamint szoros kapcsolata a párizsi szellemi élettel. A komponistát Londonhoz is erős szálak fűzték: Georg Hoellering Gyilkosság a katedrálisban című, a velencei filmfesztiválon nagydíjas filmjéhez (melynek alapjául T. S. Eliot verses drámája szolgált) Lajtha komponált zenét. 1947–48-ban, amíg e muzsikán dolgozott, Londonban élt családjával – jólétben, a legnagyobb megbecsülésben. 1948-ban, bár felkínálták számára szerződése meghosszabbítását, hazaszeretetétől indíttatva, visszatért Budapestre, Váci utcai otthonába (emlékét a 79-es számú házon emléktábla őrzi). Kommunistaellenes érzelmeit nem titkolta, jellemes, gerinces emberként nem hódolt be a hatalomnak. Tizennégy évre be is vonták az útlevelét... Ez hatalmas veszteség volt a nemzetközi művészeti és tudományos világnak, mely Lajthát igen nagyra értékelte. Például a londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanácsnak ő volt az egyetlen magyar illetőségű igazgatósági tagja.   Az angliai kapcsolatokat még hosszan sorolhatnánk, onnan kezdve, hogy Bartók Béla éppen egy angol zenetudósnak, Philip Heseltine-nak írta meg elismerő mondatait a fiatal Lajtháról („Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk”), egészen addig, hogy a komponista két tudós fia közül az idősebb, László, Angliában futott be kivételes karriert. (A szintén nemzetközi elismertségű Lajtha Ábel máig Amerikában él.)   S. T. E.

 

Pauk György a Takács Zongorás Trióról. A Wigmore Hall-beli koncertet megtisztelte jelenlétével Pauk György, a Londonban élő, világhírű hegedűművész is. Kérdésemre így foglalta össze véleményét:   – Bár igazán jól és hosszabb ideje csak Takács-Nagy Gábort ismerem, nagyra értékelem mindhárom fiatal művészt, és csak azt mondhatom, ezúttal is el vagyok tőlük ragadtatva. A legnagyszerűbb kamaramuzsikálást hallhattuk tőlük ezen az estén. Egy zongorástrióban egészen mások a súlyarányok, mint mondjuk egy vonósnégyesben, ahol döntő az első hegedűs személye. A trióban legtöbbször a zongoristáé a vezető szerep, és ezt Várjon Dénes máris maradéktalanul betölti. Ezt azért érdemes kiemelni, mert éppen ő a legfiatalabb. Tökéletesen összhangban, együtt lélegezve muzsikálnak. Szerintem nagy jövő áll a trió előtt. Nagyon jónak találtam a program összeállítását, különösen, hogy a valóban gyakrabb játszottságot érdemlő Lajthát is műsorra tűzték. A Koncert-trió kiválóan megkomponált opus, amely azonnal bevésődik az ember emlékezetébe, annyira meglepőek a gyors tételekben a Pazar, virtuóz, versenyműbe illő kadenciák, és annyira megindító a bensőséges lassú tétel.   S. T. E.

 

Bechstein Hall – Wigmore Hall. Ha kamarazenéről van szó, Londonban „a” koncertterem a Wigmore Hall. Ez a legelegánsabb, a leghíresebb, a legpatinásabb, a legjobb akusztikájú, de még arról is ismert, hogy különösen igényes közönség látogatja. Nemcsak Angliában, de az egész világon is a legjobb kamaratermek közé tartozik. A német Bechstein zongorakészítő cég építtette – Bechstein Hall néven – bemutatótermei mellett, a Wigmore Streeten, kifejezetten zongora- és kamarahangversenyek céljára. Az 1901. május 31-én lezajlott megnyitó koncerten többek között Busoni és Ysaÿe játszott. Az I. világháború idején, 1916-ban, hosszas csődeljárás után felszámolták a céget, és (nevetségesen alacsony összegért) elárverezték mindenét, bemutatótermeit, irodáit, bútorait, na és persze rengeteg zongoráját éppúgy, mint a csupa márvány koncerttermet, melyet aztán 1917. január 16-án nyitottak meg újra, de már Wigmore Hall néven.   A legnagyobbak léptek fel itt, például Sarasate, Rubinstein, Casals, Britten, Elisabeth Schwarzkopf, Dinu Lipatti, Jacqueline du Pré, hogy csak néhány nevet ragadjunk ki találomra. A Wigmore Hallban évente körülbelül négyszáz hangversenyt rendeznek. A Takács Zongorás Trió március 27-én lépett fel itt másodszor, április 26-án pedig már a harmadik meghívásnak tett eleget. Ez utóbbi koncertjét egyenes adásban közvetítette a BBC rádió.   S. T. E.