Kritikák Lajtha-művekről
Lajtha László SZERENÁD (Op. 9) és ERDÉLYI ESTÉK (Op. 41) című vonóstrióiról
Muzsika, 2001. június
Hősi énekek és álomképek
A Hungaroton millenniumi sorozatáról (1)
[A Lajtha-művekre vonatkozó részlet. A hanglemez száma: HCD 31979]
A millenniumi sorozatban hallható két vonóstriója alapján úgy tűnik, Lajtha László nem ismeri a hősies intonációt. Igaz, egyrészt a vonóstrió nem olyan reprezentatív műfaj, mint az oratórium vagy a szimfónia, másrészt viszont e Lajtha-kompozíciók jóval korábban is keletkeztek, mint Sugár és Járdányi heroikus alkotásai. Az 1945-ben komponált Erdélyi estéktől azonban mégsem idegen a politikum, bár ez sohasem tolakodik előtérbe. A trió tételeiben az éppen a mű keletkezése idején elszakított Erdély elveszett Tündérországként jelenik meg – ebből ered a mű reminiszcencia-karaktere. A trió négy tétele olyan, mint négy lassan megfakuló fénykép a szeretett tájról, négy különböző évszakból. A kompozíció képszerűségét, festőiségét az alcímek is jelzik. Erdélyről elsősorban a népzene jut Lajtha eszébe, s ezért trióját népzenei elemekre építi: népdalszerű dallamok éppúgy megjelennek benne, mint népi hangszeres játékmódok (ilyen például a 3. tétel néptánckísérete, vagy a 4. tétel hangszeres Cadenzája). A népzene azonban Lajthánál különös foglalatban szólal meg: a zenei folyamatot indaszerűen fonja körbe az ellenpont, s éppen ennek köszönhető, hogy a mű hangzása sohasem válik kodályossá. Tonalitás-érzetünket a kromatikus díszítőhangok és az elhangolt akkordok bizonytalanítják el. Lajtha amúgy is mindenütt a diatóniától való távolodásra törekszik, s mintha egyébként is tagadni akarná nemcsak a harmóniai rendezettségnek, de a szimmetrikus ritmikai alakzatok alkalmazásának lehetőségét is. Ugyanez az elv mutatkozik meg a formálás terén is. Egyrészt a tételek nem ismerik a fejlesztés elvét, vagyis ahelyett, hogy egy magból építkeznének, különböző zenei elemek egymás mellé rakosgatásából állnak össze, másrészt csak távolról követik a klasszikus formasémákat. A visszatérés többnyire csak vázként szolgál, s nem a beteljesülést, hanem a széthullást, a pusztulást jelképezi. Lajtha kezéből kihullanak az emlékképek, mert Erdély már nem megfogható valóság – fájdalmasan, örökre elveszett.
Az 1927-ben keletkezett op. 9-es Szerenád alcíme ellenére sem Kodály, hanem inkább a francia neoklasszicisták nyomában halad, sőt ha létezik egyáltalán ilyesmi, neorokokónak is nevezhetnénk. A könnyed, játékos kompozíció a commedia dell'arte hangulatát idézi vissza, s egyetlen pillanatra sem tagadhatja el, hogy alapvetően cselekményes, programatikus alkotás. A műnek a két szélső tétel indulója (Marcia 1. és 2.) ad keretet: az első a szerenád helyszínére való megérkezést, a második a távozást mutatja be, míg a négy középső tétel a szerenád eseményeit. Először a szerelmes Canzonettája hangzik fel, ezután divatos holmival: foxtrott-tal kedveskedik a férfi szerelmének, majd ezt követi a vidám Scherzo s végül a szerelmesek dialógusa. A Scherzo magyaros középrésze jelzi, hogy az udvarló mely tájról származik. Lajtha ebben a kompozícióban sem fejleszt, s itt is különféle zenei elemek kerülnek egymás mellé, amelyeknek egymásutánja érzékletesen követi a szereplők érzelmeinek változásait. Az 1. tétel csapzott, nyugtalan indulójának néhány témája például visszatér az utolsó tételben is, ám ekkor már örömtől duzzadó, kiegyensúlyozott alakban.
[...]
Lajtha László triói Rásonyi Leila, Kolozsvári László és Kiss Domonkos Judit igényes, a művek technikai és ritmikai nehézségeit könnyedén legyőző előadásában hangoznak fel a lemezen.
Dalos Anna