Kritikák Lajtha-művek előadásáról
Lajtha László Hortobágy (Op. 21) című filmzenéjének előadásáról
Muzsika, 2012. május (részletek a kritikából)
Vengerovtól Dutoit-ig
Kodály–Bartók–Lajtha-programot hallhatott az ünnepi hangulatú közönség az új vezetéssel bemutatkozó Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén. A névsor ideális választásnak tűnik. A közreműködők között első helyen egyik legjobb szimfonikus zenekarunk és egyik legkiválóbb, nemzetközileg is reputációt szerzett, még mindig eléggé fiatal – ha tetszik: fiatal középkorú – karmesterünk szerepelt, ennek is csak örülhetünk. Szólistaként hallhattunk továbbá – egy autentikus népdalénekes mellett – egy kiugró tehetségű fiatal hangszerest, aki imponáló játékkal rukkolt elő, aminthogy kifogástalan, sőt remek teljesítményt nyújtott a zenekar és a karmester is. Miért érezhettem mégis csalódottságot a hangverseny után, miért érezhette a közönség is, hogy inkább protokollprogramnak, semmint lelkesítő élménynek volt részese?
A válasz egyértelmű: a koncert programja miatt – lássuk tehát, hogy mit hallottunk és kiktől. A nyitókoncert első számaként Kodály Páva-variációi hangzottak fel; ezt Bartók-Serly brácsaversenye, majd a hangverseny második felében Lajtha László Hortobágy-szvitje (op. 21/b, más források szerint: op. 21/a) követte, utóbbi a megírás okául szolgáló filmből vett részletek vetítésével párhuzamosan (ugyanis egy film zenéjéből összeállított szvitről van szó). A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Kocsár Balázs vezényelte, mélyhegedűn Szűcs Máté működött közre, a Kodály- és a Lajtha-műben feldogozott népdalokat a parasztlegénynek öltöztetett Agócs Gergő (néprajzkutató, Hagyományok Háza, Folklór Osztály) énekelte.
[...]
Feloldást sajnos a hangverseny második fele sem hozott. Ebben a részben Lajtha Lászlónak a Georg Höllering osztrák filmrendező (később az angliai filmélet sokoldalú és köztiszteletben álló személyisége, a magyar film ottani apostola) 1936-ban készített, Hortobágy című dokumentum-játékfilmjéhez komponált kísérőzenéjét, pontosabban a filmzenéből összeállított szvitet hallottuk, az egyes zenei tételekhez tartozó filmrészletek bemutatásával párhuzamosan. S bár méltányosságból le kell szögeznünk, hogy mind Lajtha zenéje, mind pedig a zenei előadás kifejezetten tetszett, az egész – hogy is nevezzem – installációt zavarosnak és működésképtelennek éreztem. A filmvetítés minősége – sok volt a fény, gyenge a kópia, mindenféle kábelek és árnyékaik zavartak – meglehetősen gyatra volt, nagyobb problémát jelentett azonban, hogy a sok tekintetben eredeti és izgalmas film (amelyet Magyarországon alig játszottak, de a filmes szakma mindig nagyra becsülte, és külföldön sikerrel vetítették) a saját formai követelményeit követő szvit illusztrációjaként zavarossá és követhetetlenné – igen nagy jóindulattal: balladaivá – vált sőt, zenekíséretes némafilmként hatott. Ugyanakkor annyi figyelmet mégis igényelt, hogy nagymértékben elvonja a figyelmet Lajtha tiszta zenéjétől, amely ily módon másodlagos szerepbe kényszerült: óhatatlanul élő kísérőzeneként hallgattuk. Magam például ilyen körülmények között, valószínűleg önhibáján kívül, terjengősnek éreztem, hiszen nem tudtam azokra a zenei valőrökre koncentrálni, amelyek révén leköthette volna a figyelmemet. Úgy gondolom tehát: kevesebb több lett volna, a Lajtha-szvit jobban mutatkozhatott volna be film nélkül, s a filmet is sokan szívesen megnéznénk a maga egészében.
„Jót s jól”, sőt: jó helyen.
(Március 16. – Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)
Malina János
A teljes írás itt olvasható:
http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3457