Kritikák Lajtha-művekről
Lajtha László II. szimfonietta vonószenekarra (Op. 62) című művéről
Az Országos Filharmónia műsorfüzete, 1957 (a mű 1957. április 17-én, a Zeneakadémia nagytermében lezajlott bemutatójáról – a Magyar Állami Hangversenyzenekart Ferencsik János vezényelte)
Közben magyar újdonságnak sikerült a hőmérő fokait forrpont fölé hevítenie. Lajtha László tavaly készült II. szimfoniettája jól kiegészíti az alkotások sorozatát, amely egy remekbe készült vonóstrióval indult, és betetőzését alkotja az illusztris szerző legérettebb életkorszakának. Csupán vonósok színkészletébe mártja ecsetjét a serény komponista, de akkora bravúrral, hogy sokszorosan túltesz az eddigi világcsúcson, Honegger vonósszimfóniájának festői találékonyságán. Úgy kezeli a zenekari szólamok mindegyikét, mint Paganini a magánhegedűt. Minden húr süvít, suttog, rittyent, cuppant, prüttyög és borzong nála, a glissandók, üveghangok, legmagasabb és legmélyebb regiszterek, a sulla tastiera és sul ponticello farsangi orgiába torlódnak, s azon vesszük észre magunkat, hogy a bőgők tubának, a hegedűk fuvolának és oboának, a csellók és brácsák saxophónnak, klarinétnak öltöztek, ami valóban karneváli tobzódás. A két szélső tétel fékevesztett, burleszk humora egy komoly, magyarságában véresen gyónásszerű darabot vesz közre; arra intve, hogy az ingerkedő jókedvnek csak úgy lehet széles látóköre, ha megrázó élmények ellensúlya. Ferencsiknek ismét módjában állt [megmutatnia], mily szeretettel, tudásának és temperamentumának mekkora erőkészletével küzd a magyaros termés betakarításáért. A szerző és a szólamvezetők kézfogása most is többet jelentett egyszerű konvenciónál. A szívek egységét jelképezte, amihez a közönség tapsai egyetértően csatlakoztak.
Molnár Antal