Lajtha László

Lajtha László:
I. szimfonietta, op. 43 (1946)

 

Az a gyakran idézett, találó hasonlat, mely szerint Lajtha zenéje olyan, mint az érme, melynek anyaga magyar, verete francia, érvényessége pedig az egész világra kiterjed, az I. szimfonietta esetében tökéletesen megállja a helyét. A magyar népzene, valamint a klasszikus nyugati műzene (főként Bach, Haydn, Mozart) hatása egyaránt érvényesül e kompozícióban, és persze az a könnyed, levegős, áttetsző hangszerelés is, amelyet Lajtha a francia zenéből tanult el, és amelyet oly mesteri módon tudott alkalmazni. E klasszikusan kiegyensúlyozott, háromtételes „kis szimfónia” a maga divertimentoszerű, játékos hangvételével nem véletlenül lett az egyik legnépszerűbb, leggyakrabban játszott Lajtha-mű. 1946-ban született, a II. világháború befejezését követő viszonylag szabad, reményteljes légkörben. Lajtha ekkor a magyar zenei életben még igen megbecsült, elismert szakembernek számított, aki három fontos intézményben is vezető funkciót töltött be: a Magyar Rádió zenei vezetője, a Néprajzi Múzeum igazgatója, a Nemzeti Zenede igazgatója, sőt később főigazgatója volt. Csak a kommunista diktatúra kezdetekor (londoni szerződése lejárta után történő hazatérésekor), 1948 őszén vált persona non gratává.

 

A vonószenekari kompozíció műfaji megnevezése: szimfonietta (sinfonietta), vagyis kis szimfónia, szimfóniácska. Mind az apparátus (szimfonikus zenekar helyett vonószenekar), mind az időtartam (a három tétel alig több mint negyedórát tesz ki) indokolja e meghatározást. (Önmagában az a tény, hogy a klasszikus szimfóniára általánosan jellemző négy tétel helyett „csak” három tétel alkotja a művet, Lajtha esetében nem jelent különlegességet, hiszen nagy szimfóniái többsége is háromtételes.) A néhány évvel korábban készült „Les Soli” alcímű, vonószenekarra, hárfára és ütőhangszerekre írt szimfóniával rokon vonás, hogy az I. szimfonietta is alkalmaz szólistákat valamennyi tételében.

 

A molto allegro első tétel lendületes, magával ragadó, könnyed muzsika, amit sok tempó- és ütemváltás tesz különösen színessé, változatossá. Formája szabadon követi a klasszikus szonátaforma rendjét. A második tétel francia tempómegjelölése: pas trop lent, azaz nem túl lassan. Éteri finomságú zenével indul: a kíséret háromszoros piano (ppp), és a hegedűn felcsendülő dallam is csak pianissimo. Lajthára nagyon jellemzőek az itt megszólaló hosszú, széles dallamívek, mint ahogyan a divisi technika alkalmazása, azaz a szólamok megosztása is. A tételben előfordul, hogy valamennyi szólam (I. és II. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő) kétfelé oszlik. Ezzel a szinte testetlen, áttört hangzással a szerző egészen különleges hatást ér el. Villódzóan fényes, de leheletfinom „köpennyel” burkolja be a szólóhegedű szinte égi magasságban szárnyaló, nemesen formált dallamát. A tétel általános karakterétől erősen eltér a rövid, de kétszer is megjelenő marcato, ff szakasz. Mintha hirtelen valami korábbi, kínzó emlék jelenne meg, vagy mintha valamilyen ijesztő fenyegetés szakítaná meg az idilli, varázslatos jelenetet. A harmadik tétel vivo e grazioso (vagyis élénk és kecses). Már indulásakor a barokk mesterek szigorú fúgáit idézi, ami a polifóniát kedvelő Lajtha életművének egyik karakterisztikuma.

 

A hagyatékban található feljegyzések szerint az I. szimfonietta a világ számos pontján aratott nagy sikert. Már 1956-ban vezényelte Ausztráliában (Melbourne-ben) Kurt Woess, és műsorra tűzték Prágában, Párizsban, Lausanne-ban, Luganóban is. Budapesten 1957-től kezdve Lajtha leghűségesebb zenedei növendékei közül ketten is többször dirigálták: Ferencsik János és Tátrai Vilmos. A Tátrai által vezetett Magyar Kamarazenekarral hanglemezfelvétel is készült a kompozícióból.

 

Solymosi Tari Emőke

 

A hanglemezismertető az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:

 

BMC CD189

László Lajtha

Complete Works for String Orchestra

Budapest Chamber Symphony (Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok)

Simone Fontanelli, Imre Rohmann, Péter Csaba

Kapcsolat: lajtha@hagyomanyokhaza.hu Keresett szöveg: