Lajtha László:
II. szimfonietta, Op. 62, 1956
Eltérően az 1946-ban íródott, üde hangvételű I. szimfoniettától, a tíz évvel későbbi, 1956-os II. szimfonietta a divertimentojelleg mellett a magyar történelem egyik legnehezebb időszakának vészterhes hangulatát is magán hordozza. Ugyancsak háromtételes, de a tételek nagyobb terjedelműek és fajsúlyosabbak, mint a korábbi szimfoniettában. A hangzás sűrűbb, testesebb, és nincsenek szólók sem. Nadia Boulanger, a Lajtha családdal jó barátságban lévő francia zeneszerző-zenepedagógus egy levelében, amelyet a kompozíció 1967-es, André Girard által vezényelt párizsi előadásáról írt az özvegynek, jól érzékelteti a II. szimfonietta sokrétűségét: „Micsoda csodálatos és magával ragadó mű – és mély – és titokzatos – és vidám.” („Quelle oeuvre merveilleuse et charmante, – et profonde à ses moments – et mystérieuse – et gaie.”) Ugyan Lajtha itt is kizárólag vonós hangszereket használ, ám a játékmódok sokféleségével olyan színgazdagságot hoz létre, hogy néhol a mű szinte már szimfonikus hangzást idéz. Molnár Antal zenetörténész azt írja, hogy a zeneszerző e műben „úgy kezeli a zenekari szólamok mindegyikét, mint Paganini a magánhegedűt”.
Az első tétel très vif, azaz nagyon élénk. Táncos lejtésű dallamait, önfeledt jókedvét néha egy kis melankólia, néha viszont fenyegető hangok szakítják meg. Lent et calme, vagyis a kiírás szerint lassan és nyugodtan indul a középső tétel, ám dallama (mely legtöbbször a hegedűszólamban csendül fel) rövid idő múltán már egyáltalán nem nyugodt. Apró ritmikai értékeivel, cifrázataival, a székely keservesekre emlékeztető deklamatív, szenvedélyes karakterével, mintha egy tragikus történetet, valamilyen mélységesen megrázó élményt akarna elmondani. A prestissimo harmadik tétel – melyen szintén érződik a magyar népzene hatása – a maga perpetuum mobile jellegű virtuozitásával és önfeledt fickándozásával ejti ámulatba a hallgatót.
A komponista a II. szimfoniettát Guy Turbet-Delofnak ajánlotta, aki 1950-től nyolc éven át volt a budapesti Francia Intézet igazgatója (és mellesleg franciára fordította Petőfi Sándor János vitézét). Ő segített Lajthának vígoperája, a Le chapeau bleu prozódiai problémáinak megoldásában a hangszerelés időszakában. Mielőtt pedig Lajthát a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává választották 1955-ben, Turbet-Delof véleményét is kikérték. Az igazgató a legnagyobb elismerés hangján írt a magyar mesterről, annak művészi, tudományos és politikai érdemeiről, kiemelve, hogy Lajtha azon kivételes személyiségek közé tartozott, akik soha semmilyen kompromisszumot nem kötöttek az 1948 óta fennálló kommunista rendszerrel.
A II. szimfoniettát mind külföldön, mind itthon már 1957-ben előadták hangversenydobogón (ez a gyorsaság amúgy nem volt jellemző a Lajtha-művek bemutatóira). Párizsban elsőként Tony Aubin dirigálta. Lajtha – minthogy csak 1962-ben kapott útlevelet – nem lehetett jelen a hatalmas sikerű premieren. Budapesten 1957. április 17-én vezényelte először a darabot Lajtha kedves tanítványa, Ferencsik János a Magyar Állami Hangversenyzenekar élén. A mű rendkívül pozitív fogadtatását igazolja, hogy az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején sorra jöttek a bemutatók: Firenze, Strasbourg, Brüsszel, Párizs, Luxembourg, Genf, Nizza, München, Hamburg hangversenyszínpadain, de – akárcsak az I. szimfonietta – a darab hamar eljutott a messzi Melbourne-be is. A hagyatékban fennmaradt dokumentumokból tudható, hogy a darabot gyakran tűzték műsorra különböző országok rádióállomásai is.
Solymosi Tari Emőke
A hanglemezismertető az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:
BMC CD189
László Lajtha
Complete Works for String Orchestra
Budapest Chamber Symphony (Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok)
Simone Fontanelli, Imre Rohmann, Péter Csaba