Lajtha László:
Szimfónia „Les Soli”, Op. 33, 1941
Lajtha László oeuvre-jének egyik legjelentősebb műcsoportját a zenekari művek alkotják. Ezen belül a szimfonikus művekhez kilenc szimfónia, néhány szvit, egy variációsorozat, egy szimfonikus költemény és a Hortobágyhoz készült filmzene tartozik. Az 1941-ben született „Les Soli” alcímű kompozíció is a Szimfónia címet viseli, ám apparátusa, mely a Lajtha-életműben egyedülálló, eltér a kilenc szimfóniáétól: vonószenekar, hárfa és ütőhangszerek szerepelnek benne, fúvósok nélkül. Tehát valójában nem szimfonikus mű, hanem kiegészített vonószenekarra íródott, és legközelebbi rokona a két, vonószenekarra írt szimfonietta. Tételrendje ugyanakkor a klasszikus négytételes szimfóniákra utal: első tétele gyors (ráadásul szonátaforma-szerű), a második tánc (menüett), a harmadik lassú, a negyedik pedig egy igazi virtuóz finálé. (Különös, hogy Lajtha kilenc valódi szimfóniája közül csupán kettő négytételes, de csak egyetlen olyan van – a hatodik –, amely a klasszikus tételrendet annyira hűen idézi fel, mint a „Les Soli”.)
A „Les Soli” cím a mű egyik jellegzetességére, azaz a hangszerszólókra utal. Magyarul így nevezhetnénk: „szimfónia hangszerszólókkal”. Az egyes tételeknek a nagybőgőn, a brácsán, a csellón, az utolsó tételben pedig a hegedűn felhangzó szólói olyan igényesek, olyan virtuózak, annyira kiemelkednek a zenekari faktúrából, hogy a kompozíciót akár versenyműnek is tekinthetnénk. Azonban a mű komponálásakor Lajthára a szimfónia és a versenymű mellett a programszimfónia vagy az általa igen kedvelt szvit is hatott. Az egyes tételek külön-külön is kaptak címet, és e hangulatos elnevezések külső programra utalnak.
A presto tempójú Concert joyeux, azaz Boldog (vagy vidám) koncert mulatságos nagybőgőszólót (valamint itt még csak nyomokban mutatkozó hegedű- és brácsaszólót) tartalmaz. E sziporkázóan szellemes muzsika is jól érzékelteti Lajtha zenéjének vizuális ihletettségét. A tételt talán egy látott vagy csak elképzelt vidám, táncos forgatag inspirálta. Akár egy balett vagy pantomim zenéje is lehetne. (Ez sem egyedi az oeuvre-ben, gondoljunk csak a Marionnettes című hárfaötösre). A tétel formája szonátaformára emlékeztet, és nagy témabőséggel kápráztatja el a hallgatót.
A Gilles című második tétel szólóhangszere a brácsa. Ezt a tételt Lajtha hommage-nak, tiszteletadásnak szánta legkedvesebb festőjének, Jean-Antoine Watteau-nak (1684–1721). A francia rokokó mester alkotásai közül a zeneszerző gyakran emlegette a párizsi Louvre-ban található Gilles című képet (1717–1719), mely egy fehér ruhás, szomorú bohócot ábrázol: a commedia dell’arték Pulcinella-Pierrot figuráját. A tétel karaktere hasonlít a festményéhez: finom és bájos, ugyanakkor szomorú, sőt fájdalommal teli. A bohóc mulattat másokat, mert ez a hivatása, ám saját élete tragédiákkal teli. A tétel rokon azokkal a Lajtha-alkotásokkal, amelyek Watteau képi világát idézik. Ilyen az 1944-ben komponált Capriccio című balett és a spanyol Salvador de Madariaga francia szövegére 1948 és 1950 között írt Le chapeau bleu (A kék kalap) című opera buffa. A „Les Soli” – éppen Gilles című tétele okán, melynek előadási utasítása: comme un menuet, azaz úgy kell előadni, mint egy menüettet – egy meglepően nagyszámú kompozíciót tartalmazó, különleges műcsoportnak is része: azon Lajtha-opusok csoportjának, amelyek menüettet tartalmaznak. Ha nem ismernénk a szerző rendkívül erős kötődését és tudatos kapcsolódását a XVII–XVIII. századi zenéhez, igencsak meglepőnek találnánk, hogy egy XX. századi magyar mester alig több mint két évtized alatt (1937 és 1958 között) nyolc menüettet is írt. Az arisztokratikus tánc kimértsége, visszafogott eleganciája, ugyanakkor a brácsaszóló szabadon csapongó, szívbe markolóan panaszos, siránkozó dallama különös kontrasztot alkot a Gilles című tételben.
Az andante con moto tempójelzésű, melankolikus Pastorale d’automne, azaz Őszi pasztorál (pásztorjelenet, pásztordal) gyönyörű, hatalmas ívű, gazdagon díszített csellószólójával lopja be magát a szívünkbe. Lajtha oeuvre-jében többször is megidéződik a különböző évszakok és különösen az ősz hangulata, például a zongorára írt, fiatalkori Contes-ban (Mesékben), a III. vonóstrióban vagy az énekhangra és hat hangszerre írt Trois nocturnes-ben (Három noktürnben).
A „Les Soli” negyedik tétele ismét presto, és itt végre a szólóhegedű is bemutathatja ragyogó virtuozitását. A tétel címe: Féerique (tündéri) már önmagában Mendelssohn tündérzenéit juttatja eszünkbe, és erre nem is cáfol rá a pizzicatókkal és gyorsan suhanó tizenhatodokkal teli Lajtha-muzsika.
A mesternek a francia kultúrához való szoros kötődését az is mutatja, hogy hatvankilenc opusából – bár a legtöbbnek nincs dedikáltja – kilenc művet is franciáknak ajánlott. Az Op. 33-as, szólókkal megtűzdelt szimfónia dedikációja Florent Schmittnek szól, annak a zeneszerző-zenekritikusnak, aki először írt kritikát Lajtháról a Le Temps-ban, és tehetségéről mindig nagy elismeréssel nyilatkozott. A meglehetősen szigorú kritikus hírében álló Florent Schmitt hamar jó barátságba került a fiatal komponistával, és később komoly szerepe volt abban, hogy Lajtha László – elsőként a magyar zeneszerzők közül – a Francia Szépművészeti Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux-Arts) tagja lett 1955-ben. (Mivel Lajtha a kommunista rezsimmel való szembenállása miatt 1948-tól 1962-ig, azaz tizennégy éven át nem kapott útlevelet, így székfoglalóját sem tarthatta meg Párizsban, csak hétéves késéssel, 1962-ben.)
A „Les Soli” technikai és zenei igényesség szempontjából kiemelkedik az általában is rendkívül nehéz Lajtha-művek közül, és talán ennek köszönhető, hogy szerzőjének legritkábban előadott opusai közé tartozik. Mindazonáltal a hagyatékban található – sokáig dr. Lajtha Lászlóné által vezetett – feljegyzésekből arról értesülünk, hogy Budapesten többször is előadták. Rádiófelvételt itthon a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara készített belőle, Vaszy Viktor vezényletével. Külföldön először az Orchestre National előadásában szólalt meg, Gaston Poulet pálcája alatt, Párizsban, 1952. szeptember 11-én. A műnek a világon a legelső hanglemezfelvétele a Simone Fontanelli által dirigált Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok jelen felvétele.
Solymosi Tari Emőke
A hanglemezismertető az alábbi CD kísérőfüzetében jelent meg:
BMC CD189
László Lajtha
Complete Works for String Orchestra
Budapest Chamber Symphony (Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok)
Simone Fontanelli, Imre Rohmann, Péter Csaba