Kritikák Lajtha-művekről
Lajtha László Bartók Béla I. zenekari szvitjéből (Op. 3)
készült négykezes zongoraátiratáról
Revizor Online, 2008. április 17.
A 100 éves mű újjászületése
Bartók–Lajtha-ősbemutató / Nemzeti Hangversenyterem
(...)
Bartók Béla és Lajtha László barátságáról legendák szólnak, ezért a Bartók-mű Lajtha által készített átiratának felbukkanása a mi szemszögünkből elsősorban kettejük barátságának eddig nem ismert lenyomata. A történet kicsit mesél a korról, arról, hogy a fiatal Lajtha hol tartott akkoriban, hiszen ne feledjük: bár Lajtha Bartók növendéke volt az Akadémián, stílusa – saját bevallása szerint is – idővel komolyan eltávolodott Bartókétól. Az erről árulkodó első lépéseket talán éppen az átiratban fedezhetjük fel, amihez persze egy meghallgatás még kevés. Manapság bármiféle Bartók-vonatkozású hírnek és kézzelfogható életpálya-adaléknak hatalmas súlya van, még akkor is, ha a zeneszerzőről alkotott eddigi ismereteinket már aligha lehet bármivel is befolyásolni. Nos, a Lajtha-átirat sem befolyásolja, de a Bartók által kért átirat meg nem jelentetése árnyalja valamelyest az I. szvitről kialakult képünket. Csak találgathatunk, hogy Bartók végül miért egy másik, teljes egészében Lajtha-művet protezsált a kiadónál, a valós indok vélhetően nem fog kiderülni; így viszont itt van számunkra egy mesés és misztikus elem: ha hollywoodi producer lennék, már forgatnám is a saját romantikus verziómat.
(...)
Első hallgatásra úgy tűnhet, hogy a Bartók-mű is hasonlóan a parasztzenéből merít, de tudjuk, hogy Bartók az I. zenekari szvit megírásakor (1905) ez irányba még nem tett lépéseket. Ugyanakkor a verbunkos formanyelvének, elsősorban harmonizálási kliséinek megújítása már foglalkoztatta, és ennek eredményeképpen az I. zenekari szvit legalább annyira progresszív, mint a későbbi, már a vidék zenéjét alapanyagnak tekintő kompozíciói. Lajtha dolga igen nehéz lehetett az átirat elkészítése során, hiszen pont a híresen bravúros hangszerelési megoldásokhoz, vagyis az egyik lényegi elemhez kellett hozzányúlnia úgy, hogy a mű tartalma ne csorbuljon. Szép emlékeimben él Nagy Olivér Partitúraolvasás című tankönyve, ebből tudható, hogy léteznek technikai fogások egy zenekari partitúra spontán zongorára való átültetésére, Lajthát azonban mégsem a rutin vezérelte.
A zongoraátirat bemutatóján játszó művészek kiválasztása finom érzékenységről tett tanúbizonyságot. Ha Bartók és Lajtha esetében mester-tanítvány viszonyról beszélünk, ugyanezt elmondhatjuk Jandó Jenőről és Balog Józsefről. A valószínűleg 1913-ból származó négykezes átirat bemutatásának terhét csak növelte, hogy Lajtha saját arculatára formálta a művet, pontosabban más motívumok, frázisok lettek fontosak, hangsúlyok tolódtak el, és a zenekari masszából összevont hangok mintha kompaktabb harmóniai világot teremtettek volna a szólóhangszeren. Bartók 1911-ben írta az Allegro Barbarót, nem sokkal Lajtha szvitátirata előtt. Több hallgatás, a kották összevetése és leülepedés volna szükséges ahhoz, hogy bizonyosat állítsunk a két mű kölcsönhatásáról, de felvetésként eljátszhatunk a gondolattal, hogy az Allegro Barbaro telt fogású hangzatainak erőteljes lüktetése köszön vissza olykor a Lajtha-átiratban. A népzenei ihletettség friss hatása ekkor már felülírta a műnek a verbunkosig visszavezető gyökereit, és mintha Jandó Jenő keményen naturalisztikus témaindításai is ezt a meglátást támasztanák alá. Jandó bele-beleénekelt dallamokba, mint egy dzsesszzongorista, mellette, az alsó végeken pedig Balog hozta a masszív lüktetést. Ügyes dinamikai váltások, pontos összjáték jellemezte az ősbemutatót, de kétségkívül erős kontrasztba került Lajtha átirata, miután zárásképpen az eredeti zenekari változat is elhangzott.
Végső Zoltán
A teljes kritika itt olvasható:
https://revizoronline.com/hu/cikk/326/bartok-lajtha-osbemutato-nemzeti-hangversenyterem