Recenziók, ismertetők a Lajtha-szakirodalomról
Zenei dokumentumajánló: 1956 és a zenei élet
Csorba Győző Könyvtár (Pécs) honlapja, 2020. november 4.
A magyar zenei élet egy kifejezetten hiánypótló kötettel gyarapodott 2019-ben, amikor megjelent az „1956 és a zenei élet” című könyv, melynek bemutatását már a tavaszi-kora nyári home office ideje alatt terveztem, végül is azonban a témához igazodva őszre halasztottam.
A különös összefogás eredményként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Kronosz Kiadó gondozásában, Gyarmati György és Péteri Lóránt szerkesztésében megjelent könyv 13 tanulmányt tartalmaz.
[...]
A végére hagytam a számomra és szerintem számunkra, pécsiek számára talán két legjelentősebb írást, melyek annak a Lajtha László művészetéhez kapcsolódnak, akinek szimfonikus műveit, CD-világpremier sorozatban, a Nicolás Pasquet vezényelte Pécsi Szimfonikusok játszották.
A két mintegy 20 oldalnyi tanulmány közül Ozsvárt Viktóriáé „A szimfónia és a tömegek – műfajtörténeti esettanulmány az 1950-es évek művészetpolitikája tükrében” címet kapta és Lajtha László mellett, Kadosa Pál, Kósa György, Székely Endre 1956-hoz is kapcsolódó műveiről is szól
A magyar Lajtha-kutatás elismerten legjelesebb alakja, Solymosi Tari Emőke jegyzi azt a tanulmányt, mely Lajtha László (1892-1963) szimfóniatermésével és kiemelten is az 1956-os forradalom és szabadságharc szimbólumává lett 7. szimfóniájával foglalkozik. A mű partitúrájában ugyan nincsen hivatalos alcím feltüntetve, Lajtha azonban óvatosságból a mű 1957-es megírása után és 1958-as Lehel György által vezényelt párizsi ősbemutatójára is jóváhagyva, „Az ősz” címet adta, melyet később az akkor már külföldön élő fiai biztatására „Forradalom” alcímmel látott el. Lajtha 7. szimfóniáját a Magyarság sorstragédiájának nevezte, „a lehulló, leeső ágait, leveleit, legszebb virágait elvesztő, Csonka-Magyarországnál is csonkább magyarság” tragédiájának. A harmadik tételben a Marseillaise induló dallamának felidézése mellett két koráldallamot is hallunk. A másodikból organikusan bomlik ki Erkel Himnuszának Isten áldását kérő első sora. Szimbólum értékű, hogy a magyar Himnusz nem önmagában álló idézetként, hanem egyúttal egy általánosabb, európai és keresztény asszociációkat keltő koráldallam utolsó soraként hangzik el. Lajtha maga is elmondja, hogy a zárókorál „úgy van megkomponálva, hogy utolsó hét hangja { } a Himnusz első hét hangja: »Isten áldd meg a magyart...«” A művet dermesztő momentum zárja le: halkan induló, majd erősödő hangzás után a zenekar fortissimo harsan fel, az Istenhez fohászkodó Himnuszt kegyetlenül elfojtva.
A mű Párizsban történt 1958-as ősbemutatója alkalmával a közönség negyed órán keresztül tapsolt, ami jelzi, hogy megértették üzenetét Lajtha alkotásának, hogy melyik „Ősz” tragédiájáról szólt. A Lehel György vezényelte előadás után Lajtha gratulált a kiváló akkor még csak 32 éves, ifjú karmesternek és a partitúrát neki ajánlotta. A következő évben megtartott magyarországi bemutatót Lajtha László tanítványa, Ferencsik János vezényelte. Bár Lehel György készített rádiófelvételt a műről, amit magam is felvettem a rádióból a 80-as évek elején, az 1990-es rendszerváltásig hivatalosan nem játszották koncerten a művet, s „Forradalom” alcímét is csak ezután lehetett leírni.
Az első lemezfelvételt a Pécsi Szimfonikus Zenekar vette lemezre, igazgatójuk Szkladányi Péter javaslatára 1994-ben, akkori uruguayi vezetőkarmesterük, Nicolás Pasquet vezényletével.
[...]
Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő
A teljes írás itt olvasható: https://www.csgyk.hu/zenei-dokumentumajanlo-1956-es-zenei-elet