Kritikák Lajtha-művek előadásáról
Lajtha László Capriccio (Op. 39) című balettjéről
és a hozzá készült, Lajtha című koreográfiáról
Részlet a Tánckritika című internetes portálról; az előadás 2017 április 19-én, a Tavaszi Fesztiválon volt
Minek nevezzelek – szeresselek?
Badora Társulat – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara: Lajtha
A Ménesi Gergely dirigálta zenekar játékát és magát a zeneművet, Lajtha László Capriccio című, eredetileg balettzenének készült kompozícióját igen színvonalasnak véltem, és maradéktalanul élveztem – de nem kizárt, hogy ennek oka az, hogy zenében a legjobb indulattal is csak örömmel fülelő-átérző műkedvelőnek vallhatom magam. Ennek ellenére különleges élményt nyújtott a hangokon utazás, magánasszociációim révén a múlt századelő szimbolista világába jutottam el, hallani véltem Bartók színpadi műveinek hatását, néha egy kicsit Sztravinszkijét is, bátor Ki nyer ma?-játékosként Debussyt is megemlíteném, és még másokat is. Határozottabban merem feltételezni, hogy Lajtha László alkotói szándéka erős szálakkal kötődött a Balázs Béla- és Lengyel Menyhért-librettók fémjelezte szimbolikus-szecessziós (tánc)színházfelfogáshoz, és hogy a II. világháború, konkrétan Budapest ostroma közben készült Capriccio egyfajta végső (de nem letargikus, helyenként kifejezetten derűs, avagy vidáman groteszk) búcsú a századelő zenei (és az emlékezetben valójában is boldog békeidősnek tetsző) világától.
Azt már határozottan állítom, hogy Barta Dóra koreográfus jól vette a zenei üzenetet, és a táncjáték narratívájának Lajtha László életéhez illesztése-tágítása elméletben még jó ötletként is funkcionálhat. Ám ez gyakorlatban – főleg egy koncert-előadáson – igen problematikus tud lenni. Ha egy koncert- vagy egykori bálteremben, színházira alig emlékeztető környezetben körbeülünk egy átlátszó falakkal határolt játékteret, ez annyira művi környezet, hogy alapvetően disszonánsnak érződik a mégoly óvatos táncos történetmegjelenítés is, pláne ha a szereplők kvázi reális-korhű jelmezekben táncolnak-színészkednek. Ráadásul a kezdeti, „első világháborús” tételek kosztümjei nagyon nem illenek sem a tánchoz, sem a zenéhez, sem a környezethez, sem a koncepcióba, elrejtik az artisztikusan mozgó testek vonalait, és konkrétságukkal lehetetlenné teszik a stilizált elemelkedést, az elvontjelentés-teremtést. Ez az alapprobléma végig jelen van az előadáson: ha egy táncjátékban csak halványan is cselekmény körvonalazódik, ahhoz némi illúzióteremtés is járna, de ez utóbbit ilyen körülmények között nem lehet létrehozni; ebből következik, hogy a koncerthez inkább elvont, cselekménytelen, hangulati-érzéki tánc-megjelenítés illene jobban.
Kutszegi Csaba
A teljes, fotókkal is gazdagon illusztrált kritika itt olvasható: https://tanckritika.hu/kategoriak/kritika/1114-kutszegi-csaba-minek-nevezzelek-szeresselek