|
 |
       |
Lajtha László (1892–1963) a XX. század első felének egyik legnagyobb magyar zeneszerzője, aki meghatározó tevékenységet fejtett ki a népzenekutatás és zenepedagógia, valamint a nemzetközi kultúrdiplomácia terén is. Életében – főként Franciaországban – a nála egy évtizeddel idősebb Bartókkal és Kodállyal együtt emlegették: „les trois grands hongrois” (a három nagy magyar). A kommunizmussal való szembenállása miatt műveit 1948 után Magyarországon alig játszották. Zenetörténetileg igen jelentős, egészen egyéni arculatú életművét az utóbbi évtizedekben kezdi újra felfedezni a zenei szakma és a közönség.
1892. június 30-án, Budapesten született. Tehetsége igen hamar megmutatkozott: hatéves korától zongorázni tanult, hétévesen már komponált. Zongoratanára Szendy Árpád volt, de a budapesti Zeneakadémián egy ideig Bartók Bélánál is tanult. 1913-ban, a Zeneakadémián Herzfeld Viktor növendékeként kapta meg zeneszerzői diplomáját. 1918-ban – szülei kívánságának megfelelően – állam- és jogtudományi doktorátust szerzett. 1909-ben három hónapot töltött Lipcsében, ahol a Tamás-templom Bach-előadásait hallgatta. Genfben a Liszt-tanítvány Stavenhagennél tanult zongorázni. Az I. világháború kitöréséig minden évben hat hónapot töltött Párizsban, ahol Vincent d’Indy nemcsak tanította, hanem a párizsi zenei életbe is bevezette. A fiatal Lajtha részt vett többek között Debussy, Ravel, Stravinsky műveinek bemutatóján. A Párizsban töltött időszak, az ott élő művészekkel kötött barátság meghatározó volt zeneszerzői nyelvezetének kialakulásában. Míg a korszak más magyar komponistáit inkább a német zene befolyásolta, Lajtha „franciás” szerző lett. Gyakran idézték vele kapcsolatban a következő jellemzést: zenéje olyan, mint egy érme, amely magyar anyagból készült, francia verettel, és az egész világon konvertibilis… A párizsi Schola Cantorumban mélyült el vonzalma a régizene iránt is.
Első, opusszámmal is ellátott műve, az Egy muzsikus írásaiból zongorára íródott és 1913-ban jelent meg. Az I. világháború négy évét (1914–1918) Lajtha frontszolgálatban, tüzértisztként töltötte, ami kettétörte szépen induló zongoraművészi pályáját, bár zeneszerzői ambíciói amúgy is erősebbek voltak. Bartók Béla a mindössze 28 éves zeneszerzőt a legnagyobb hazai tehetségek között tartotta számon: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” – írta egy angol zenetörténésznek. Két év múlva „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte. Lajtha korai kompozícióira a merész újítások jellemzők. Bartók – zongoraművei alapján – úgy nyilatkozott róla, hogy „az atonális iskola követőjeként mutatkozik be, s mint ilyen talán Schönberghez áll legközelebb”. Később azonban Lajtha elfordult ettől az irányzattól, és saját maga fogalmazta meg, hogy célja „visszavinni a sok izmus után a muzsikát a humanizmus területére”. Legfőbb zenei példaképei és viszonyítási pontjai mindvégig J. S. Bach, Haydn, Mozart és a nagy francia mesterek: Debussy és Ravel voltak.
Lajtha 69 kompozíciójának adott opusszámot. Életművének egyik legfontosabb vonulata a 9 szimfónia, holott a XX. századi magyar zenetörténetben ez a műfaj nem volt jellemző. Maurice Fleuret Lajthát „a XX. század egyik legnagyobb szimfonikus mesterének” tartotta. További zenekari és kamarazenekari műveket, kamarazenét (többek között 10 vonósnégyest), szólódarabokat, dalokat, kórusműveket, egyházi műveket (többek között 2 misét, 1 magnificatot), 3 balettet, 1 vígoperát, 4 filmzenét, számos népzenei feldolgozást írt. 1928-ban kötötte meg első szerződését a párizsi Leduc céggel, amely később állandó kiadójává lett. Zenekari és kamaraműveit számos alkalommal mutatták be Párizsban. 1930-ban a híres amerikai mecénás, Elisabeth Sprague-Coolidge vonósnégyest rendelt tőle. A mű nagy nemzetközi sikert aratott, és ismertté tette Lajtha nevét. Műveit ezután szerte a világon játszották. Lajtha az 1932-ben megalakult párizsi Triton Társaságnak is tagja volt, a társaság bemutatkozó koncertjének első darabja épp az ő Coolidge-díjas III. vonósnégyese volt. 1947-ben egy évre Londonba utazott, hogy zenét komponáljon Georg Hoellering Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot verses drámájából készült filmjéhez. Kintléte alatt kezdődött meg Magyarországon a kommunista diktatúra. Lajthát hiába óvták a veszélytől, hazaszeretetétől vezérelve visszatért Budapestre. Állásait elvesztette, útlevelet 14 éven át nem kaphatott, Nyugaton maradt fiaival is csak levelezés útján tarthatta a kapcsolatot. 1955-ben a Francia Szépművészeti Akadémia levelező tagjává választották (az elhunyt George Enescu helyére). E kivételes kitüntetés sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar kormány engedélyezze számára a párizsi utazást. Csak 1962-ben utazhatott újra Nyugatra, akkor tarthatta meg székfoglalóját.
Népzenegyűjtő tevékenységét – elsősorban Bartók példája nyomán – az 1910-es évek elején kezdte meg, és haláláig folytatta. 1913-ban lépett a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékébe, ahol először a hangszergyűjteményt gondozta, majd a népzenei osztályt vezette. 1946-ban rövid időre a Néprajzi Múzeum igazgatója lett. 1951-ben Kossuth-díjjal (ez a Magyarországon művészek számára adható legrangosabb díj) ismerték el kutatói tevékenységét, amely elsősorban a hangszeres népzene és a történeti népzene gyűjtése terén volt kiemelkedő. (Mivel a Kossuth-díjat a kommunista kormánytól kapta, az ezzel járó pénzösszeget szétosztotta a diktatúra áldozatai között.) Legfontosabb népzenei munkája a Népzenei Monográfiák című sorozat.
1919-ben feleségül vette Hollós Rózát, aki szellemi értelemben is méltó társa lett, és aki hosszú özvegysége idején is küzdött férje életművének elismertetéséért. Házasságukból két fiúgyermek született, mindketten a nemzetközi tudományos élet élvonalába kerültek.
Szintén 1919-ben nevezték ki Lajthát a Nemzeti Zenede tanárává. Az intézménynek a II. világháború befejeződése után néhány évig igazgatója volt, és ő volt az utolsó főigazgató is, amikor 1949-ben az intézményt átszervezték. Három évtizeden át tanított, összesen 11 tantárgyat. Tanítványai között olyan, nemzetközileg is elismert művészek voltak, mint Ferencsik János karmester vagy Tátrai Vilmos hegedűművész, akik sokszor tűzték műsorra műveit.
1935-től 1938-ig a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, 1945-től pedig másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. Fontos szerepet játszott a Rádió zenekarának újjászervezésében és kibővítésében. Emberi karakterére jellemző, hogy igazgatása alatt megtiltotta, hogy saját műveit játsszák a rádióban.
Kultúrdiplomáciai tevékenysége 1928-ban indult el, amikor nagy figyelmet keltő előadást tartott Prágában, a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága (az UNESCO elődje) által rendezett I. Nemzetközi Népművészeti Kongresszuson. 1930-ban a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága népzene-néptánc osztályának elnökévé választották, és több szakértői megbízatást is kapott. 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő International Folk Music Council (Nemzetközi Népzenei Tanács) megalapításában, és haláláig a szervezet igazgatósági tagja maradt. Abban az időszakban, amikor a magyarországi kommunista kormány nem engedélyezte külföldi utazását, zenei tanácsadó volt a Budapesti Francia Intézetben, és eredményesen segítette elő, hogy Magyarországon megismerjék a korabeli francia muzsikát.
Életének a második szívinfarktus vetett véget: 1963. február 16-án halt meg, Budapesten. Molnár Antal zenetörténész így búcsúztatta: „egyénisége nyomán tovább terjed és növekszik a jóság, derékség, műveltség és magyarság”.
Solymosi Tari Emőke
Könyvajánló:
Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992.
Berlász Melinda: Lajtha László. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984.
Breuer János: Fejezetek Lajtha Lászlóról. Budapest: Editio Musica, 1992.
Lajtha László, a zenefolklorista. Egy kiállítás képei és dokumentumai. Szerkesztette: Pávai István. Budapest: Hagyományok Háza, 2009.
Solymosi Tari Emőke: Két világ közt. Beszélgetések Lajtha Lászlóról. Budapest: Hagyományok Háza, 2010.
Erdélyi Zsuzsanna: A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval. A szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta: Solymosi Tari Emőke. Budapest: Hagyományok Háza, 2010.