Lajtha László

Gondolatok a népzene és műzene kapcsolatáról

(Az idézeteket válogatta: Solymosi Tari Emőke)

„A népdal felé maga a melódia vonzott. Tanulhattam a konzervatóriumban harmóniát, kontrapunktot, hangszerelést, mindent, csak azt nem, hogy hogyan kell egy melódiát írni, hogyan születik egy melódia. Nem akartam utánozni senkit sem. Wagnertől, a nehézkes régi kromatikától, az akadémizmustól éppúgy meg akartam szabadulni, mint évfolyamtársaim, Arthur Honegger és Darius Milhaud. A sok, tudatosan megcsinált, sokszor túlkromatizált melódiákkal szemben a népdalban találtam meg a spontaneitást, a tiszta és ösztönös éneket. Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen. Ha van folklore imaginaire, úgy a zenémben található folklorisztikus elemek ennek a folklore imaginaire-nek elemei. Azt, hogy muzsikámnak magyar jellege van, nem tagadom. Nem is lehet másképp. Az anyanyelv, a hazai kultúra determinálja minden művész stílusát. Én is szeretem nemcsak a magyar folklórt, hanem szeretem és ismerem többé-kevésbé, jól vagy rosszul Európa, sőt Ázsia és Afrika népeinek zenéjét is. Néha, mintegy mottót, mintegy idézetet, itt-ott beleteszek műveimbe egy-egy kis népdalt vagy népdalutánzatot: magyart, angolt, franciát, sőt másfélét is. Mindezek után hadd jelentsem ki, hogy nem szeretem a folklorisztikus zenét. A népzenegyűjtés elterjedésével egyre több az olyan zeneszerző, aki ilyen vagy olyan népi táncszviteket ír. A népdal azonban nem válthat meg senkit, nem lehet tehetség- és invenciópótlás. Emberétől függ, hogy ki és hogyan tudja használni, és kezében a népdalból drágakő válik-e, vagy pedig megunt, lélek nélküli formula.”

([Pályakép.] In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 14.)

* * *

„A népi kultúrától minden művész annyit tanulhat, amennyire igazán belső élményévé válik e népi kultúrával való találkozása. A magyar muzsikában látni és hallani sokszor, kik azok a muzsikusok, akiknek élménye volt a népzene. Milyen mást teremtett Bartók és Kodály abból az anyagból, mint utánzóik. Mert az utánzók Bartók- és Kodály-kópiát csináltak azért, mert nem népművészeti kultúrát kaptak, hanem azt, hogy hogyan hatott a népdal Bartókra vagy Kodályra. Tehát a népművészettől ők maguk távol maradtak. Sem előírni, sem meghatározni nem lehet, ki, mit, és hogyan vehet és kaphat a magyar népművészettől. A közvetlen hatás lélek- és stílusformáló ihlet. Az utánzónak már nem az.”

(A magyar népzenéről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 148.)

* * *

„Vaughan Williams és az angol zene új stílusa igazolja Bartók, Kodály és a magyar zene útját. Igazolja azt a törekvést, amely a romantika vadonából, zsákutcájából a népzene segítségével talált kiutat. Még ennél is többet mond. Azt mondja, hogy mennél nemzetibb valamely művész, annál érthetőbb az egész világ számára. E mondatot úgy kell érteni, hogy a népzene az a zeneszerzőnek, ami a föld volt Antheusnak: meg lehet újulni benne, meg lehet erősödni általa, ha nem külsőségeit, hanem belső lényegét, a humanitását éli át a komponista; ha nyelvezetében olyan szervesen és úgy épülnek be a népi elemek, hogy azáltal minden néphez szól. Ezt igazolja a két halott kolosszus: nyugaton Vaughan Williams, keleten Bartók Béla, akik mint két szobor állnak arccal egymás felé fordulva, s kezüket egymás felé nyújtva tesznek némán tanúságot arról, hogy az európai művelődés egyetlenegy és oszthatatlan.”

(Vaughan Williams. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 286.)

* * *

„Bartók Béla egyszer a népdalfeldolgozásokat a koráldallamok feldolgozásához hasonlította. A régi korálfeldolgozások irodalma bizonyítja legvilágosabban, hányféleképpen fogható fel s dolgozható fel ugyanaz a melódia. Ennek analógiájára, a népdalfeldolgozásban sincs abszolút érvényű megoldás. Mindegyik csak egy-egy kísérlet. Bizonytalan út a lélektől a dallamig. Egy-egy helyes, magától adódó megoldás tehát csak azoknál a zeneszerzőknél feltételezhető, akik nagyon ismerik, nagyon közel állnak anyagukhoz: magához a dallamhoz, annak forrrásaihoz, annak rokonaihoz – az egész népzenéhez.”

(A népzene alkotói megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 131–132.)

* * *

„Bartóknál a népzene igen furcsán asszimilálódik. Aki nem tőle tudja, el sem hinné, hogy a II. kvartettje scherzója az arab népzene hatása alatt íródott. Kompozícióiban sokszor keveri a magyar és román népdalt a saját népdalízű melodikájával. Kevesen tudják Bartókról, hogy egyik hobbija a botanika volt. Szenvedélyesen gyűjtötte a különböző növényeket. Nagy területen dolgozott és a virágok sokfélesége érdekelte. Szépségük, illatuk megmaradt benne. Így volt ő a népdallal is. Gyűjtött, ahol lehetett, meghallgatott, feldolgozott tudományosan és művészileg mindenféle népdalt, hogy e nagy kollekció olyan mélyen lemerüljön a lelkében, mint egy régen leszakajtott virág illata, színe, bája, kedvessége. Így alakult ki a sajátos Bartók-stílus. Belevetette magát kora minden újat kereső áramlatába, vitte magával a több nemzetiségű népdalkincset, és ebből amalgámálódott [sic.] eggyé a Bartók, a mégis és mindig magyar Bartók, mint ahogy a mégis és mindig magyar Liszt. Egy nagy író írta neve alá, amit Lisztre és Bartókra mondhatnánk: születésére és nyelvére vonatkozólag magyar, de nemzetiségére nézve európai.”