Gondolatok a XX. századi zenéről és saját zenéjéről
(Az idézeteket válogatta: Solymosi Tari Emőke)
„A 20. század zenei forradalmai feltétlenül szükséges történelmi következmények voltak. Visszahatás nélkül. Az új nemzedék feladata a szintézis, nem pedig a bármi áron való előretörés. A disszonancia és a kifejezés új eszközei immár nem keltenek feltűnést. Minden hatásnak megvan a maga visszahatása. Ez mindent megmagyaráz. Vegyük például a nemzeti irányzatokat, amelyek ma minden országban divatoznak. Az új zenének volt egy időszaka, amelyben túlzott stilizálásra adta magát, a humánumot pedig szem elől tévesztette. Ám csakhamar jelentkezett az ellenhatás is a népi zene formájában, az emberi ösztönök legmélyéről buzogva elő a maga nagy tanításával.
Korunk, ismétlem, az újítások és keresések kora. Számot kell adnunk magunknak, hogy a zseni ezerarcú, és hogy nemcsak a minden emberi gesztust felmagasztosító heroikus és romantikus magatartás bír emberfeletti arányokkal. El kell hagynunk a múlt század romantikus hősiességét és gyakran dagályos szólamtárát, hogy megteremtsük a mai ember arcát és emberi hangját.”
(A közönség és a mai zene. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 259.)
* * *
„Korunk – több-kevesebb igazságtalansággal – erősen hajlamos arra, hogy minden sokrétű jelenséget csak »egyarcú«-nak lásson, és a belőle következő szövevényes kérdésekre pusztán egy állító vagy tagadó tőmondattal feleljen. Akkor is, amikor lehet, és akkor is, amikor nem. Így a zeneszerzőket szereti csupán két táborba csoportosítani, mondván, hogy az egyikbe a maradiak, a múltba nézők, a másikba a jövőbe mutatók, az újítók tartoznak. Századunk általában az utóbbiakat becsüli. Megköveteli, hogy senki se hasonlítson elődeire, s az igazi nagyság elmaradhatatlan tulajdonságának tartja: mennyi minden régit megtagadó, mindent felkavaró újat tud hozni. Ady sorait kissé a század művészi hitvallásának mondhatjuk: »nem kellenek a megálmodott álmok...«, »nem leszek a szürkék hegedőse...«, »ne félj hajóm, rajtad a holnap hőse...« Pedig a zenetörténetben érdekes példákat találhatunk arra, hogy a legnagyobbak nem mindig mutattak a jövőbe, hanem igenis a múltba néztek vissza.”
(Liszt és a modern zene. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 260.)
* * *
„Schönberggel és Webernnel már zeneakadémista koromban ismerkedtem meg. Első zongorakompozícióim az ő műveikkel kerültek bemutatásra Bécsben. De mi akkoriban más úton haladtunk. Bartóknak, Kodálynak, Honeggernek vagy Milhaudnak sem kellett az ő szeriális rendszerük szigora, bilincse. Úgy éreztük, hogy Schönbergéknek nem annyira a zene, mint inkább a rendszer a fontos. Mi pedig arra törekedtünk, hogy szabadon, minden kötöttség nélkül komponáljunk. Én ma is azt vallom, hogy a jelenkor legnagyobb mestere Debussy, ő volt az, aki valóban »kinyitotta az ablakokat«. Nem lehetett utánozni, ahogy Bartókot sem lehet, sőt Kodály sem, pedig őt nálunk sokan, de hiába akarták imitálni.”
(A szépséghez sokféle út visz... [Lajtha László a zenei stílusról, a balettről, a filmről]. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 297.)
* * *
„Íme Debussy életének egyik nagy tanulsága: aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz –, mégis egyetemes jelentőségűt teremt.
Így lett a francia utat kereső Debussy egész Európa, az egész zenei világ egyik útmutatójává.”
(Claude Debussy. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 279.)
* * *
„Debussy számára semmi sem fontosabb a hangzó matériánál. Az akkor bebörtönzött muzsika szobájának ablakait tépi fel. »Szabad levegőt! Napot! Igazságot!« – így kiált fel. Megtisztítja anyagát mindattól, amit tehetségtelen zeneiparosok raktak rá. És egyszerre csak, amikor színaranyként csillog kezében a zene, rátalál arra, hogy ami a kezei között van, nem más, mint a régi mesterek igazsága. Így lesz Debussy forradalma építő forradalommá, és maga Debussy nagy példaadóvá. Nem ad használati utasítást ahhoz, hogyan lehet valakiből zeneköltő. Nem kapunk tőle törvényeket, amelyeket pontosan betartva, biztos zenei úton járhatunk. Ellenkezően! Csak azt tanulhatjuk tőle, hogy mindenki vívja meg a maga harcát. Mindenki megbukott, aki Debussyt utánozni akarta. Az utána következő nemzedék eleinte erősen ellene fordult ezért. Ma – huszonkilenc évvel halál után – egyre emelkedik csillaga. Majd mindenki hódol előtte. Elismerik, hogy a legtöbbet adta, amikor példát adott. A legtöbbet adta, amikor szabadságot tanulhattunk tőle. Szabadsággal csak az erős tehetség tud élni. Csak a gyengék szeretnek utánozni, csak ezeknek kell járószalag.”
(Claude Debussy. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 280–281.)
* * *
„...az én zenémet Magyarországon franciának tartják, Franciaországban pedig magyarnak. Valójában az én eszményem szerint európai zenét szeretnék írni. Európának sok arca van. Azt szeretném, ha az én zeném lenne az egyik a sok közül.”
(Lajtha László látogatása Párizsban. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet – Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 742.)
* * *
„Német módszerre szervezett zeneoktatásunk a német zene szellemét terjesztette el hazánkban. Bármily tiszteletre méltó volt is azoknak a munkája, akik a magyar zenei művelődés terén oly sokat tettek, mégis érezte mindenki, már Liszt Ferenc is, hogy ez a zene nem a mi zenénk, ez a nyelv nem a mi nyelvünk, ez a lélek nem a mi lelkünk. Bartók és Kodály népdalgyűjtésével kezdődik meg tulajdonképpen az új magyar zenei nyelv kialakulása, amely magában foglalta a Liszt Ferenc-i örökséget is. A másik út, a ville lumière, Párizs fénye, és nem véletlen, hanem sorsszerűség, hogy 1910-ben, mikor Bartók Béla és Kodály Zoltán első szerzői estjüket tartják, Debussy is Pesten hangversenyezik.
Amikor megismerkedtem a nálam 20 évvel idősebb Vaughan Williamsszel, nemcsak tisztelettel s szeretettel néztem rá, hanem avval a rokonérzéssel, amely a latin világosságot és legfőképpen a népzenében való megújhodást megtaláló nagy művészt megillette.”
(Vaughan Williams. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 284.)
* * *
„…minden érdemleges filmzene a külső körülményekről, indíttatásoktól és követelményektől függetlenül is jó zene kell hogy legyen. Ez csak akkor lehetséges, ha a zene saját lábán, azaz a film nélkül is megáll; ahogy a történetnek is jónak kell lennie, függetlenül »fotogén« kvalitásaitól. A zene önállóságához bizonyos forma szükséges. Jó zene nem lehet meg forma nélkül: ha utóbbi rossz, maga a zene is rossz. Dallam, harmónia, ellenpont, ritmus és forma a zenei kifejezés egyenrangú eszköze. Azért emelem ki a szerkezetet és a formát, mert a többi elemet nem veszélyezteti a film. Helytelen volna azt hinni, hogy a színtérváltozások és a teljes film pontos időbeli meghatározottsága miatt a film nem lehet »tervszerűen« megkomponálva. A zene mint időbeli művészet az időbeli egyensúlyt lényegesen meghatározza. A zenei formának pontosan ez az idő-faktor a lényege, nem pedig azok a formulák és receptek, amelyeket úgy alkalmaznak a másodrangú, epigon zeneszerzők, mint a szobafestő a különböző mintákat. A klasszikus formák kizárólag szerkezeti elvek.”
(Zene és film. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 272.)