Lajtha László

Gondolatok a népzene- és néptánc-kutatásról, a hagyományok továbbadásáról

 

„A legnagyobb hiba és legnagyobb tévedés a népzenét mindenből kiszakítva, mint önmagában álló szervezetet vizsgálni. A magyar népzene a magyar népi művelődésnek szerves része, ezzel ezer és ezer szál kapcsolja össze, úgy, mintha vérereken keresztül táplálkoznék, és élete átömlenék belőle. Minden hatás, mely a magyar népi művelődést érte és éri, érte a magyar népzenét is. Azok a közvetlen hatások, melyek a magyar népzenét formálták esetleg a zenén keresztül, magát a népi művelődés egész egységét is érhették… A magyar nép alatt a magyar föld lakosságának ama részét értjük, amelyiknek műveltsége, egész kultúrája nem a nyugat-európai magas művelődés, hanem az a műveltség, amelyet ez a föld hagyományosan kitermelt magából. Ez a műveltség természetesen nem városokban található. A föld népe konzerválta azt a művelődést, távol a városoktól. Lényege, sajátsága az, hogy szájhagyományon alapszik. (Horváth János szerint a költészet ott kezdődik, ahol az írás. Ez igaz. De elmondhatjuk azt is, hogy a népi művelődés ott fejeződik be, ahol az írás kezdődik.) Ebben a népi művelődésben ne legyünk esztéták, azt, hogy szép vagy nem szép, semmiféle orális kultúra nem ismeri. Minél távolabb jutunk Európától, minél keletebbre, annál inkább eltűnik ez az esztétikai szempont.”

 

(A magyar népzenéről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 143.)

 

* * *

 

„A népzenei felvételek adta anyag iránt ma már több tudomány érdeklődik: a tárgyi néprajz, az általános néptan, a zene-, a tánc-, a nyelvészet s az irodalomtörténet. A gyűjtőnek tehát lehetőleg mindezen tudományok igényeit ki kell elégítenie. Minél messzebbre távolodunk az európai kultúrától, annál erősebbek, mélyebbek és világosabban láthatók a muzsika társadalmi, helyesebben kultikus vonatkozásai. A primitív népek táncai szinte kizárólagosan kultikusak, kultikus értelmük van a népi szokásoknak, felvonulásoknak, mozdulatoknak, és ilyen a dallamok jó része is. E kultikus vonatkozások emlékét és töredékét őrzik az Európában (különösen Kelet-Európában) még ma is élő népi hiedelmekhez, népi szokásokhoz fűződő dallamok. A népies gyermekjátékok java része is valamikor a felnőttek valamilyen ősi népszokása volt, amely sokszor hihetetlen messzi múltból származva került ma romjaiban a gyermekek közé. A gyűjtőnek tehát, ilyen dallamra bukkanva, fel kell jegyeznie azt a népszokást is, amelyhez a dallam kapcsolódik, ha meg akarja ismertetni a melódia igazi életkörülményeit. Le kell írnia a tánc koreográfiáját, a gyermekjáték egész menetét, a hangszer társadalmi szerepét stb. Ebből a szempontból már a legtökéletesebb gramofon sem kielégítő. A jövő – amint ezt az ilyen (ma még kezdő) gyűjteményekből látjuk – a színes, hangos mozgófilmé. Csak ezzel lehetséges olyan egységesen bemutatni a népzene összes messzeágazó kapcsolatait, ahogyan ezt a tudomány mai szempontjai és igényei megkövetelik.”

 

(Népdalgyűjtés. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 52–53.)

 

* * *

 

„Nagy öröm volt számomra Erdélybe mehetni, hiszen első gyűjtőutam 30 éves jubileumán kerültem 1940-ben Székelyföldre és a Mezőségre. A Tolvajos hágó tetején van egy kis magyar falu: Egyházasfalu, ahol gyűjtés közben mindent megvizsgálva bementem a templomba megnézni, milyen énekeskönyvet használnak. Mintha Vitnyéd láthatatlan szelleme üzent volna, mert a templompadok könyvtartóin mind Kájoni: Cantionalét találtam (1676). A 17. sz. végi és 18. sz. eleji kiadásokat használták. És épp oly hitelesen és szépen énekeltek, mint valamikor Vitnyéden. Itt jöttem rá arra az igazságra, hogy amit a magyar irodalom- és zenetörténet históriás ének néven ismer, az valamikor Tinódiék és társaik »műsora« volt, és az újabb vagy másfajta világi énekek kiszorították őket a népi használatból, de minthogy a históriás énekek között sok volt a bibliai tárgyú – már Tinódinál is –, sőt egyéb históriás stílusra emlékeztető tréfás bibliai tárgyú is, mint pl. a Noe éneke, megmutatta (bebizonyította) az utat, hogy históriás énekből népének lett. Népdalgyűjtés közben nem minősítettük népdalnak a népénekeket, kivéve egypár balladaszerű, megtörtént eseményt megéneklő 16., 17. századbeli dalt. Az előbb említett felismerés nagy területet nyitott meg előttem, mégpedig az egyházi énekek sorába menekült, valamikori népi énekek világát, amelyek több 16. sz.-i dallamit eredményeztek, mint amennyit valaha is remélni mertünk volna.”

 

(Dr. Lajtha László. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 300.)

 

* * *

 

„...gyűjteni annyit jelent, mint visszamenni a már egyszer meglátogatott községekbe. Az igazi régiségek a lélek, az emlékezés oly mélyén vannak, hogy gyűjtő, énekes, muzsikus egyaránt azt hiszi, hogy mindent feljegyzett, csak mikor harmadszor, hatodszor megy vissza, akár a már meglátogatott, akár az újonnan felbukkant öregekhez, akkor látja, hogy mit hagyott ott.”

 

(Dr. Lajtha László. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 302.)

 

* * *

 

„[...] a magyar népi táncot tehát nem lehet a népdal módjára valamilyen végleges formában feljegyezni. Csak lépései és figurái írhatók le, amelyek időnként egyénenként másként vissza-visszatérnek, és ez az ismétlődés önmagában a tulajdonképpeni alapja az adott táncformának. Az egyes figurák változatként, rendszerint valamilyen új alakban ismétlődnek meg úgy, hogy a táncos testtartása, a ritmus, a mozdulatok változó nagysága új harmóniában jelenteti meg őket. Ennek a táncnak a jellegzetessége tehát az, hogy figurái egyszer sem ismétlődnek meg azonos módon, és nem előre meghatározott sorrendben jelennek meg. A magyar táncnak ez a sajátos tulajdonsága a magyar élet olyan széles területén tapasztalható, hogy az ilyen táncokat már ezen az alapon is tipikusan magyarnak mondhatjuk.
    Ez a határozott individualizmus nemcsak a magyar táncra jellemző, hanem minden fontos életmegnyilvánulásra is, amikor a magyar magyarnak bizonyul. A magyar népitáncok a mélyen gyökerező életkedv őseredeti megnyilvánulásai, és ezért nyílik bennük tág tere a minden élő népművészet alkotóerejét bizonyító rögtönzésnek és az újabb és újabb változatok kialakításának.”

 

(A paraszttánc. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 184–185.)

 

* * *

 

„Magyar éneket, táncot, ha csak lehet, ne a tanító, ne a szabadművelő tanítson be. Legyen az ő feladata az, hogy kikeresse a faluban azt az öregasszonyt vagy embert, akiről megállapítja, hogy jól ismeri a hagyományt. Emelje ki azzal, hogy ezeket példaképül idézi, és őket magukat kéri a betanításra. Nem az a fontos tehát, hogy iskolában, kurzus formájában oktassunk, hanem hogy felelevenítsük azt a környezetet, amelyben a népzene és a néptánc élni tud. Törekedjünk arra, hogy az új nemzedék könnyebben vehesse át a réginek minden értékét és kincsét. A betanításnak csak akkor van létjogosultsága, ha a faluban már nincsen senki olyan paraszt, aki ezt a munkát elvégezhetné, de a hagyománynak már csak elmúló, utolsó foszlányai élnek.”

 

(A magyar népzenéről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 148.)

Kapcsolat: lajtha@hagyomanyokhaza.hu Keresett szöveg: