Lajtha László

Gondolatok a népzene- és néptánc-kutatásról, a hagyományok továbbadásáról

(Az idézeteket válogatta: Solymosi Tari Emőke)

„Vannak mozgalmak, amelyekről azt mondják, hogy védik a természetet: védjük a madarakat, fákat, virágokat, és így kellene védenünk a népzenét is. Ne csak tudományos laboratóriumi anyag legyen, hanem intő, oktató példa arra, hogy melyik az a muzsika, amelyik ellenállhatatlan erővel szökik ki a lélekből, mint földből a gejzír; és a különböző népzenék kapcsolata tanítson meg arra, hogy mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy azt tudnánk és hirdetnénk.”

(A népzene alkotói megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 135.)

* * *

„A legnagyobb hiba és legnagyobb tévedés a népzenét mindenből kiszakítva, mint önmagában álló szervezetet vizsgálni. A magyar népzene a magyar népi művelődésnek szerves része, ezzel ezer és ezer szál kapcsolja össze, úgy, mintha vérereken keresztül táplálkoznék, és élete átömlenék belőle. Minden hatás, mely a magyar népi művelődést érte és éri, érte a magyar népzenét is. Azok a közvetlen hatások, melyek a magyar népzenét formálták esetleg a zenén keresztül, magát a népi művelődés egész egységét is érhették… A magyar nép alatt a magyar föld lakosságának ama részét értjük, amelyiknek műveltsége, egész kultúrája nem a nyugat-európai magas művelődés, hanem az a műveltség, amelyet ez a föld hagyományosan kitermelt magából. Ez a műveltség természetesen nem városokban található. A föld népe konzerválta azt a művelődést, távol a városoktól. Lényege, sajátsága az, hogy szájhagyományon alapszik. (Horváth János szerint a költészet ott kezdődik, ahol az írás. Ez igaz. De elmondhatjuk azt is, hogy a népi művelődés ott fejeződik be, ahol az írás kezdődik.) Ebben a népi művelődésben ne legyünk esztéták, azt, hogy szép vagy nem szép, semmiféle orális kultúra nem ismeri. Minél távolabb jutunk Európától, minél keletebbre, annál inkább eltűnik ez az esztétikai szempont.”

(A magyar népzenéről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 143.)

* * *

„A népzene nemcsak egy lepréselt virág, hanem élet is. Ez életnek a törvényét is meg kell vizsgálni. Hiszen ha az összehasonlító folklór segítségével meg is állapítom valamely nép zenéjének jellegzetességét s egyes népek zenéjének egymásra való hatásának fokát, a zene életéről, a zene használatáról nem szóltam semmit. Hogy jobban megérthessük, engedtessék meg a következő példa. Erdély bizonyos területén együtt élnek magyarok és románok. Az ilyen vegyes lakosságú területek zenéjét gyűjtve a legnagyobb zavarba hozott annak megállapítása, hogy amit az egyik faluban magyarnak mondott a nép, a tőle néhány kilométerrel messzebb eső faluban mindkét nép egyhangúlag románnak ismert el. Hiába mutatom ki grammatikailag, hogy a kérdéses dallam magyar-e, vagy román-e, ha az élet ellentmond a grammatikának.”

(Gondolatok a népzene gyűjtésének, lejegyzésének és rendszerezésének módszeréről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 163.)

* * *

„Annyi bizonyos, hogy a legideálisabb munka az, melyet a gyűjtő, a lejegyző és a rendszerező egyén egymaga tud elvégezni. Hiába vannak gépi adatok, az emberi megfigyeléstől és percepciótól független dokumentációk, semmi sem teszi feleslegessé az emberi agy inspirált munkáját. Ennek az inspirációnak leggazdagabb és legbiztosabb forrása az anyag helyszínen való megismerése. Az etnomuzikológia tehát a természettudományokhoz hasonlóan „team-work”-öt követel, azaz olyan együtt dolgozó csoport munkáját, melynek keretében minden leghalványabb részlet megkapja a maga kivizsgálóját. Egy-egy ilyen csoportot természetesen mindig a kitűzött célnak megfelelően kell összeállítani.”

* * *

„A népzenei felvételek adta anyag iránt ma már több tudomány érdeklődik: a tárgyi néprajz, az általános néptan, a zene-, a tánc-, a nyelvészet s az irodalomtörténet. A gyűjtőnek tehát lehetőleg mindezen tudományok igényeit ki kell elégítenie. Minél messzebbre távolodunk az európai kultúrától, annál erősebbek, mélyebbek és világosabban láthatók a muzsika társadalmi, helyesebben kultikus vonatkozásai. A primitív népek táncai szinte kizárólagosan kultikusak, kultikus értelmük van a népi szokásoknak, felvonulásoknak, mozdulatoknak, és ilyen a dallamok jó része is. E kultikus vonatkozások emlékét és töredékét őrzik az Európában (különösen Kelet-Európában) még ma is élő népi hiedelmekhez, népi szokásokhoz fűződő dallamok. A népies gyermekjátékok java része is valamikor a felnőttek valamilyen ősi népszokása volt, amely sokszor hihetetlen messzi múltból származva került ma romjaiban a gyermekek közé. A gyűjtőnek tehát, ilyen dallamra bukkanva, fel kell jegyeznie azt a népszokást is, amelyhez a dallam kapcsolódik, ha meg akarja ismertetni a melódia igazi életkörülményeit. Le kell írnia a tánc koreográfiáját, a gyermekjáték egész menetét, a hangszer társadalmi szerepét stb. Ebből a szempontból már a legtökéletesebb gramofon sem kielégítő. A jövő – amint ezt az ilyen (ma még kezdő) gyűjteményekből látjuk – a színes, hangos mozgófilmé. Csak ezzel lehetséges olyan egységesen bemutatni a népzene összes messzeágazó kapcsolatait, ahogyan ezt a tudomány mai szempontjai és igényei megkövetelik.”

(Népdalgyűjtés. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 52–53.)

* * *

„Nagy öröm volt számomra Erdélybe mehetni, hiszen első gyűjtőutam 30 éves jubileumán kerültem 1940-ben Székelyföldre és a Mezőségre. A Tolvajos hágó tetején van egy kis magyar falu: Egyházasfalu, ahol gyűjtés közben mindent megvizsgálva bementem a templomba megnézni, milyen énekeskönyvet használnak. Mintha Vitnyéd láthatatlan szelleme üzent volna, mert a templompadok könyvtartóin mind Kájoni: Cantionalét találtam (1676). A 17. sz. végi és 18. sz. eleji kiadásokat használták. És épp oly hitelesen és szépen énekeltek, mint valamikor Vitnyéden. Itt jöttem rá arra az igazságra, hogy amit a magyar irodalom- és zenetörténet históriás ének néven ismer, az valamikor Tinódiék és társaik »műsora« volt, és az újabb vagy másfajta világi énekek kiszorították őket a népi használatból, de minthogy a históriás énekek között sok volt a bibliai tárgyú – már Tinódinál is –, sőt egyéb históriás stílusra emlékeztető tréfás bibliai tárgyú is, mint pl. a Noe éneke, megmutatta (bebizonyította) az utat, hogy históriás énekből népének lett. Népdalgyűjtés közben nem minősítettük népdalnak a népénekeket, kivéve egypár balladaszerű, megtörtént eseményt megéneklő 16., 17. századbeli dalt. Az előbb említett felismerés nagy területet nyitott meg előttem, mégpedig az egyházi énekek sorába menekült, valamikori népi énekek világát, amelyek több 16. sz.-i dallamit eredményeztek, mint amennyit valaha is remélni mertünk volna.”

(Dr. Lajtha László. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 300.)

* * *

„...gyűjteni annyit jelent, mint visszamenni a már egyszer meglátogatott községekbe. Az igazi régiségek a lélek, az emlékezés oly mélyén vannak, hogy gyűjtő, énekes, muzsikus egyaránt azt hiszi, hogy mindent feljegyzett, csak mikor harmadszor, hatodszor megy vissza, akár a már meglátogatott, akár az újonnan felbukkant öregekhez, akkor látja, hogy mit hagyott ott.”

(Dr. Lajtha László. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 302.)

* * *

„[...] a magyar népi táncot tehát nem lehet a népdal módjára valamilyen végleges formában feljegyezni. Csak lépései és figurái írhatók le, amelyek időnként egyénenként másként vissza-visszatérnek, és ez az ismétlődés önmagában a tulajdonképpeni alapja az adott táncformának. Az egyes figurák változatként, rendszerint valamilyen új alakban ismétlődnek meg úgy, hogy a táncos testtartása, a ritmus, a mozdulatok változó nagysága új harmóniában jelenteti meg őket. Ennek a táncnak a jellegzetessége tehát az, hogy figurái egyszer sem ismétlődnek meg azonos módon, és nem előre meghatározott sorrendben jelennek meg. A magyar táncnak ez a sajátos tulajdonsága a magyar élet olyan széles területén tapasztalható, hogy az ilyen táncokat már ezen az alapon is tipikusan magyarnak mondhatjuk.
Ez a határozott individualizmus nemcsak a magyar táncra jellemző, hanem minden fontos életmegnyilvánulásra is, amikor a magyar magyarnak bizonyul. A magyar népitáncok a mélyen gyökerező életkedv őseredeti megnyilvánulásai, és ezért nyílik bennük tág tere a minden élő népművészet alkotóerejét bizonyító rögtönzésnek és az újabb és újabb változatok kialakításának.”

(A paraszttánc. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 184–185.)

* * *

„Aki (...) az európai táncok ősi alakjainak sűrű ága-bogára világot derít, az nemcsak nemzeti munkát végez, hanem valamennyi európai nép közös kultúrkincsét fogja a napfényre hozni.”

(Népies játékok és táncok Magyarországon. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 171.)

* * *

„Már a gyerekek is szeretettel táncolnak; erre vall a gyerekjátékok egy jó része, melyek vagy csupán csak táncból állanak, vagy legalábbis tánccal záródnak. A gyermekjátékok tanulmányozásának fontosságát a néprajz és a folklór már régen belátta. Hiszen igen gyakran őriződnek meg évszázadokon át a gyermekek játékaiban (igaz, hogy legtöbbször már csak elromlott alakban) olyan ősi hagyományok, amelyek azelőtt a felnőttek között éltek. Ebből a szempontból is fontos volna tehát a gyermekjátékok átvizsgálása, mert ezek is értékes adalékokat szolgáltathatnak a népszokássok és táncok kapcsolataihoz és általában a táncok beállításához. A magyar gyermek nemcsak játékai közben táncol, hanem gyakran, amíg a felnőttek táncolnak, a tánchely közelében összegyűlnek a gyerekek, és ugyanazt csinálják kívül, amit a felnőttek belül. Ez a magyar gyermek tánciskolája. Meg is tanulják úgy, hogy mire faluhelyen felnő a fiú s leány, már tud táncolni.”

(Népi játékok és táncok Magyarországon. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet – Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 443.)

* * *

„Magyar éneket, táncot, ha csak lehet, ne a tanító, ne a szabadművelő tanítson be. Legyen az ő feladata az, hogy kikeresse a faluban azt az öregasszonyt vagy embert, akiről megállapítja, hogy jól ismeri a hagyományt. Emelje ki azzal, hogy ezeket példaképül idézi, és őket magukat kéri a betanításra. Nem az a fontos tehát, hogy iskolában, kurzus formájában oktassunk, hanem hogy felelevenítsük azt a környezetet, amelyben a népzene és a néptánc élni tud. Törekedjünk arra, hogy az új nemzedék könnyebben vehesse át a réginek minden értékét és kincsét. A betanításnak csak akkor van létjogosultsága, ha a faluban már nincsen senki olyan paraszt, aki ezt a munkát elvégezhetné, de a hagyománynak már csak elmúló, utolsó foszlányai élnek.”

(A magyar népzenéről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 148.)

* * *

„A 20. század a népművészetek reneszánszának tanúja. A tudományos folklórkutatás kialakulóban van. Új módszerek teszik lehetővé a népi kincsek feltárását, és a városban szinte minden művészeti ágban hasznosítják ezeket a felfedezéseket.
A felfedezett kincsek közül talán a néptánc feltámasztása a legnehezebb; a tánclépések vagy mindenütt egyformák és hihetetlenül régiek, vagy területenként elkülönülve maradtak meg. Egyik és másik nemzet között árulkodó a koreográfiai rokonság.
Mindent egybevetve: csak a szinte mindig azonos alkotóelemek különböző felhasználása az, ami tisztán nemzeti. Ha megbontjuk ezeknek a koreográfiai elemeknek a sorrendjét, a tánc elveszti nemzeti karakterét.
Ez a jellegzetes nemzeti veret nemcsak az adott nemzet lélektanának, hanem történelmének, osztálykülönbségeinek, éghajlatának, életmódjának és öltözködésének is tulajdonítható. A színházi tánc és a néptánc két olyannyira különböző tőről fakad, technikája és szellemisége annyira elválik egymástól, hogy az egyszerű átvétel gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Nevezetesen nem lehet a balett technikájával a tudományosan feltárt népi anyagot színpadra vinni.”

(Dohnyáni Ernő – Galafrès Elsa: A szent fáklya. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Rózsavölgyi és Társa – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021, 698.)