Gondolatok a hangszerekről
(Az idézeteket válogatta: Solymosi Tari Emőke)
„A jó ábrázolás – és sok ilyen áll rendelkezésünkre – gyakran többet mond magánál a hangszernél, illetőleg olyat mond, amit magából az instrumentumból meg nem tudhatunk. Hogyan tartották, hogy játszottak rajta, milyen hangszerösszeállításban szerepelt, kik használták, milyen környezetben élt – csupa olyan adat, amelyet a kép, szobor akkor is megőrizett számunkra, ha írott bizonyítékaink nincsenek, vagy ha ilyesmiről a szájhagyomány sem tud. Régi zenekari partitúrák hiányában sokszor csak az ábrázolások segíthetnek a helyes utakra. Az énekesek, hangszeres zenészek felállítására s elhelyezésére, továbbá az ebből következő esztétikai elvekre vonatkozólag is sokat tudhatunk, ha jól fel tudjuk használni a kor képzőművészeti adalékait.”
(Magyar hangszerábrázolásokról. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 580.)
* * *
„A hangszerek készítésének, fejlődésének s felhasználásának elvei [...] teljesen mások Európában és Ázsiában. Európa szempontja a tisztán művészi. A hangszerek az egyes történeti korok és stílusok eseményei szerint fejlődtek s alakultak át. A hangszerekkel szemben támasztott követelményeink: a hangszer hangjának szépsége, nemessége, a hangvolumen nagysága, ereje, a hangszínek változatossága s használhatósága, a hangszer technikai lehetőségeinek fejlesztése – valamennyi tisztára zenei s művészi szempont.
Egészen más a hangszer ázsiai szerepe. Ott maga a zene is közelebb áll még ősi szerepéhez: a kultikus szerephez, s így természetesen a hangszerek is ehhez igazodván, elsősorban kultikus s csak másodsorban zeneesztétikai jelentőségűek.”
(Magyar hangszerábrázolásokról. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 202.)
* * *
„A barokk kor mesterei, ha partitúráikban flótát írnak elő, nem a rézsútosra, hanem az egyenesre gondolnak. Még a 18. század első felében is külön jelzik, ha a rézsútos fuvola alkalmazását kívánják. A szelíd hangú egyenes flótát a század második felében azután végleg kiszorította a nagyobb hangintenzitású, a zenekari játékra s a virtuóz hatásokra alkalmasabb rézsútos. Az egyenes fuvola meghal. Tulajdonképpen nem a rézsútos ölte meg, hanem azok az új esztétikai elvek, amelyek megölték a régi orgonát, cembalót, lantot, violákat, amely elvek megölték a régi hangszereket az új, az erősebb, brutálisabb hangúak kedvéért. Higgyük azonban, hogy nem feltámaszthatatlanul.”
(Magyar hangszerábrázolásokról. In: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 223–224.)
* * *
„A 18. s főleg a 19. században elkezdődve, napjaikban is tart még az a folyamat, amelyben egy, a hangszerek készítésében eddig mellérendelt jelentőségű szempont döntő fontosságúvá vált, és ezáltal sok, a zenei életben addig előkelő szerepet betöltő hangszer lassan-lassan vagy kihalt, vagy legjobb esetben is annyira átalakult, hogy az ős és az utód között hangzásban bizony már nem nagyon sok közös vonás maradt meg. Ez az új szempont a hangszerek hangerősségének hirtelen, mondhatnám mérték nélküli fokozása volt. Tagadhatatlan, hogy a hang intenzitásának növelésére irányuló tendenciák már azelőtt is megvoltak, túlsúlyra azonban sohasem kerültek.”
(Két régi lantról. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 554.)
* * *
„Európát, különösen a 19. sz. második felében barbár düh szállotta meg. Egymás után rombolják le a szebbnél szebb, s jobbnál jobb régi orgonákat, s szereznek helyettük gyatra gyári portékát. Ha valamilyen régi hangszeren javítanivaló volna, ahelyett, hogy féltő és szerető gonddal nyúlnának hozzá, ócska lomként dobják ki. Felépítik az új orgonákat, és nem törődnek többé az egyes regiszterek (sípsorok) hangjának szépségével és nemességével, hanem a hangzás erősségét és sokszínű tarkaságát keresik. Minden alapos ok nélkül növelik a sípok számát úgy, hogy végül az új orgonaideál a mamutorgona lett.”
(Schweitzer zenei munkássága. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 626.)