Gondolatok a zeneoktatásról
(Az idézeteket válogatta: Solymosi Tari Emőke)
„A zenetörténet oktatásának hibái, ahogy azt a zeneiskolában gyakorolják, nagyon is ismertek. A specializált tanárok még többet panaszkodnak, mint társaik. Elégtelen dolog életrajzi részleteket és adatokat tanulni valamelyes esztétikai körítéssel, hogyha a múlt egész ismerete teoretikus marad, és hogyha a mesterművek – mélyebb értelmükben – maguk is ismeretlenek maradnak, mint kizárólag elméleti tanulmányok tárgyai. A zenedei tanulmányok, melyeknek alapja az úgynevezett klasszikus zene, nem nyújthatják azt a széles látókört és szellemi szabadságot, mely a történelmi tanulmányoknak értékes eredménye kellene hogy legyen. Azon sem lepődhetünk meg, hogyha a konzervatóriumokból vagy egyéb zenei iskolákból kikerült növendékek, akár hivatásosak legyenek, akár műkedvelők, képteleneknek bizonyulnak arra, hogy megértsék úgy tartalom, mint instrumentális technika szempontjából azt a zenét, amely az iskolában tanultaknak előtte járt. Minden zenei kornak a stílusa egy-egy különleges és másfajta nyelv. Alaposan kell tanulmányozni, hogy érthetővé váljon. A konzervatóriumok, amelyek kizáróan a bécsi klasszicizmus és a romanticizmus nyelvét tanítják, megteremtik vagy új életre kényszerítik az egyetlen zenei nyelv létezésének tévtanát. Ez köztudomású tény. Pedig milyen gyakran változott ez a nyelv a hosszú zenei múlt folyamán. A gótika, a reneszánsz vagy a jelentkező barokk nagy mesterei semmivel sem alábbvalók, mint Schumann, Chopin vagy Beethoven. Ez utóbbiak pedig éppen úgy a múlthoz tartoznak, mint az előbbiek. És mégis egy Palestrina vagy az a capella olasz, francia vagy angol mesterei vajmi kevés hangversenyen kerülhetnek előadásra.”
(A közönség és a mai zene. In: Lajtha László írásai II. Közreadja Berlász Melinda. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2021, 622.)